„Akik nem láttak még ilyen komplex kórházat, a hiányát se tudják megfogalmazni, az előnyeit se tudják számba venni” – dr. Szepesi András jegyzete.
Még egy magamfajta, egység sugarú publicista is megérdemel néha egy kis szabadságot. Az örök dilemma: mikor vegyem ki? A helyes az lenne, ha az olvasóim egyszerre mennének szabadságra, mert akkor senki se lenne boldogtalan, ha nem kapja meg a szombat reggeli kávéjához az aktuális jegyzetet. De hát ilyen falanszter nincs a mai világban, ezért még törjük a fejünket, hogy milyen „konzerv” olvasnivalóval töltsük ki a rést a következő hetekre. Amúgy ez nem lesz teljes szabadság, mert Semmelweis-napra terveim szerint „szolgálatba helyezem magamat” mint a szabadságon lévő mentős, ha segítségre van szükség. Zavaros világunkban a magyar egészségügy legnagyobb ünnepén mindig akad hír és erkölcsi mondanivaló bőven.
Ahogyan egy ilyen rövid, búcsúzkodó jegyzetben se tudok szó nélkül hagyni két dolgot:
1. Béremelés
Lehet, hogy végzetes hibát követek el, de a hivatalban lévő államtitkárt mindig komolyan veszem. Csak utólag szoktam észrevenni, ha valami nem szakszerűt, vagy propagandisztikusat mond. Néha ilyenkor sem értem, hiszen velem együtt tőle mindenki szakszerű mondatokat vár el.
Idézet: „2025-ben és 26-ban nem lesz béremelés az egészségügyben”.
Honnan tudja? Biztos ez? És ha másképpen alakul a gazdaság helyzete, és tegyük fel: nyereségesebb lesz a ma elvártnál? Vagy magasabb lesz az infláció és elvándorlás indul meg az ágazatból? Vagy valamelyik jobbmódú szomszéd, illetve európai ország kampányt indít, és magasabb bérek mellett „tyúkkal kaláccsal” kezdi csábítgatni a nála égetően hiányzó orvosokat és szakdolgozókat?
Vagy feltéve, de meg nem engedve, valamilyen mélységesen bántó-zavaró „agyszüleménnyel”, mint például az egyetlen napig hatályban lévő arcfelismerő rendszerrel ijesztgetik a keményen dolgozó, a hiányzó létszámot is pótló orvosokat, szakdolgozókat. Pedig már elég régen regnálnak ahhoz, hogy például a COVID-járvány félelmetes évei alatt megtapasztalják az orvosok, egészségügyi dolgozók áldozatkészségét. Egy régi jegyzetben, „A gyógyítók lelke” címűben foglalkoztam ezzel, és aki ezt a gondolatsort nem ismeri, azt nem lenne szabad az egészségügy igazgatásának a közelébe engedni.
2. Szuperkórház
Egy másik idézet: bizonytalan időre lekerült a napirendről a „szuperkórház”, azaz egy új, zöldmezős centrumkórház építése. Ezzel még egyes tiszteletre méltó szakmai bloggerek is egyetértésüket fejezték ki, és akkor jöttem rá, hogy Magyarországon már alig aktív valaki, akinek élménye lenne a határainkon belül egy korszerű, lényeges kompromisszumok nélküli új kórház átadásáról. Mert ilyet utoljára 1975-ben láthatott az „úri közönség”, amikor a fiatal Marosi Miklós építész tervei nyomán átadták Kecskeméten az új, Izsáki úti telephelyen létesült megyei kórházat. Ez az épületegyüttes, a szükséges és elvégzett felújításokkal még ma is a legkorszerűbb nagy és sok- vagy „mindenszakmás” épületegyüttesünk.
Ami zöldmezős új kórháznak épült ezt követően, az még a megyei kórház méreteket se éri el, mert mind a dél-pesti, mind a Pest megyei (kistarcsai) kórházból olyan alapvető szakmák hiányoznak, mint a traumatológia (és vele együtt a mellkas és idegsebészet, az ortopédia), a komplex kardiológia és angiológia intervencióval (ez utóbbit Kistarcsán a kórház megnyitása után 30 évvel vezették be, mert a fejlett belgyógyászati angiológiai kultúrájuk már szinte követelte), sehol nincs komprehenzív onkológia, stb.
Amíg megfelelő számú, a kórházszervezéshez és üzemeltetéshez értő szakember nem látott ilyen komplex kórházat, addig a hiányát se tudják megfogalmazni. Az előnyeit se tudják számba venni. Az természetes, hogy amíg egy kórházat üzemben kell tartani, annak a rendszeres karbantartásáról, kiegészítéséről gondoskodni kell. De hamar ki fog derülni, hogy ez fajlagosan meglehetősen drága, és csak részleges szakmai eredményeket hoz.
Hogy miért? A válasz világos, akiknek a betegek biztonsága, kényelme a fontos, és a gyógyító technológiák követelményeit figyelik, azok észreveszik, hogy ezeknek a régi épületeknek a szerkezete, a burkolatai, a nyílászárói, a betegszobák komfortja a régi idők szabályait követik. Az mindenkinek feltűnik, és a korábban említett bloggerek hatalmas energiával hirdetik is, hogy nálunk magas a kórházi fertőzések aránya. Itt elsősorban a fegyelmet, és a literekben számolható, felület- és kézfertőtlenítők arányát hiányolják.
Fel se merül bennük, hogy a régi épületek még felújított burkolatok mellett is csak kompromisszumokkal alkalmasak a gépi takarításra, a légtechnikák nem illeszkednek az összes többi fertőtlenítő és megelőző módszerhez. És a legsúlyosabb, az egy-kétágyasnál nagyobb betegszobák (a kiirthatatlan szóhasználattal: kórtermek) a melegágyai a betegről-betegre terjedő kontakt fertőzéseknek (közös mosdók, WC-k) amit az egyéni védőfelszereléssel jól ellátott szakmai személyzet se tud meggátolni. Hát még akkor, ha az egyéni védőfelszerelés-ellátás szűkös. Ezt láttuk a COVID elején, de akkor a felelősök megértették, hogy gyorsan pótolni kell. Nem véletlenül várták a Kínából érkező szállítmányokat eleinte a kormány prominensei a repülőtéren.
Sokáig azt gondoltam, hogy történelmi példák alapján lehet a Belügyminisztériumból irányítani az egészségügyet. Sokáig elhittem, hogy a „szuperkórház” a kormánypárt innovációs ötlete, és tudják, miről beszélnek. Államtitkár úr negatív tartalmú „racionális pszichoterápiás” mondatain elgondolkodtam.
Úgy gondolom, egy ilyen korán elkezdett választási kampányban a választásba ismét beszálló kormánypártnak is érdemes lenne felülvizsgálni az egészségügyi szakpolitikáját, és korszerűsíteni, hogy ez ne csak az ellenzék privilégiuma legyen. De ehhez már egyre újabb kommunikációra is szükség lesz…
A szerző korábbi írásai itt olvashatók
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!