Hektikus, mégis szép szakma a szívsebészé

Harminc éve a Házban, vagyis a Városmajori Klinikán dolgozik, érsebészként kezdte, majd szívsebészként folytatta. Igazi, karizmatikus orvos, aki ért a betegei nyelvén, és akit széles körben tisztelnek szakmájában. Dr. Szabolcs Zoltán a szívsebészet helyzetéről, a szakma szépségeiről, nehézségeiről, a szívtranszplantációról, a marfanos betegek gyógyításáról beszélt a Kórház című szaklapnak adott interjúban.

Tapasztalatai szerint idén először látja szívtranszplantációs várólista bizottság elnökeként, hogy több beteget küldenek hozzájuk a kollégák, így több páciensnek van esélye a várólistára kerülni. Míg évek óta három-öt beteg kerül a bizottság elé havonta, most volt olyan, tizenöt beteget néztek meg, amire a hazai szívtranszplantációs program húsz éve alatt nem volt példa. Szabolcs Zoltán szerint az ideálisabb körülmények kialakulásában a médiának nagy szerepe van a folyamatos híradással.

Egyelőre a várólistára kerülő betegek száma még mindig kevés, az Eurotransplant elvárása szerint 85 betegnek kellene a listán lennie, ezzel ennek mintegy harmada van. Pedig a szívtranszplantációnak nincs felső korlátja, ha negyvenet megcsinálnának a klinikán, azt is fizetné az állam. Ugyanakkor sok helyen gond az alapvető gyógyszer biztosítása, hosszúak a várólisták, mutat rá az egészségügyben jelenlévő kettősségre: amíg sok helyen folyik a harc a „kalmopyrin" körül, addig megjelennek az egészségügyi ellátás csúcspontjait képviselő, naprakész eljárások, mint például a műszív, a billentyűsztent, a nagy és kockázatos érműtéteket kiváltó endograftot felhasználásának lehetősége, teszi hozzá. A Városmajori Klinika szívsebészete sem panaszkodhat, ugyanis többet operálhattak, mint tavaly, vagy tavalyelőtt ebben az időszakban, és egyelőre a tvk-n belül vannak. Ezzel együtt nem érték el a 2006-os szintet, akkor ugyanis havonta 70-80 műtét volt, most pedig hetvenhez közelítenek. A házon belül nem igazán érezzük a források szűkösségét, ami a kiváló intézményi menedzsmentnek is köszönhető Szabolcs Zoltán szerint.

Fejlesztésekre is futotta, hiszen nemrég adtak egy új részleget a klinikán. A kilencágyas, szívelégtelenségi és szívtranszplantációs osztály óriási segítség a betegek ellátásában, ami multdiszciplináris terület: kardiológia, intenzív terápia, szívsebészet hemodinamika, sokszor az érsebészet is szerepet kap benne. Amikor döntést kell hozni, a szakmák képviselői részt vesznek a konzíliumokon. A házi hierarchiába van sorolva, kardiológus kolléga vezeti, helyileg is jól lett kialakítva, bárhonnan fél perc alatt el lehet érni. Itt fog működni a nemrég létrehozott ECMO-team is. Az ECMO egy keringéstámogatási eszköz, csak a műszív előzi meg. Nem minden betegnek kell ugyanis műszív, van, akinek ez a keringéstámogató eszköz elegendő a segítséghez. Gyors beültetését ECMO-team végzi, a csapatban két szívsebész, két intenzív kardiológus, két intenzív terápiás orvos van és három kardiotechnikus. A team tagjai különleges kiképzést kaptak: hogyha egy betegnél felmerül életmentés céljából az eljárás lehetősége, akkor az ECMO-team dönt, van-e esély, milyen típusú eszközt, hogyan ültessenek be. Nehogy valaki azt higgye, hogy főorvosokból áll a csapat, nem! Rátermett, akár fiatal szakorvosokból, teszi hozzá.

Mint mondja, a Házban náluk nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a fiatal kollégák műtéti lehetőséget kapjanak, kongresszusokra, szimpóziumokra járjanak, megfelelő tudományos jövőképük legyen. Sokan PhD-s hallgatók, vagy már végeztek is. Nem véletlen, hogy összességében sok fiatal kollégánk van. Tudjuk mindannyian, hogy az országot elhagyó, elhagyni készülő kollégáknál csak egyik ok a fizetés, a másik ugyanis szakmai: nem tudnak labdába rúgni az idősebbek mellett. Itt nálunk a Házban is olyanok a fizetések, amilyenek, de a klinikai menedzsment odafigyel a fiatalok szakmai fejlődésére. Viszik előre a csapatot, megnyitják a lehetőségeket az új technológiák előtt. Eközben persze minden egyes forintra odafigyelnek, például miért magas az antibiotikum-felhasználás, miért vannak fölösleges vizsgálatok. Személyre lebontva figyelik, kinél fogy több vér, kinél vannak gyakrabban szövődmények, kik azok, akik költségesebben érik el ugyanazt az eredményt, mint a kollégáik.

A szívsebészet is, minden más, átalakul, véleménye szerint. Ha ma megkérdezik a hatodéves medikusokat, nagyon kevesen akarnak sebészek, szívsebészek lenni, még kevesebben traumatológusok. Belépett szempontként a pénz és a megélhetés. Vannak kurrens szakmák, mint például az aneszteziológia, mert azzal külföldön azonnal el lehet helyezkedni, vagy ilyen az intervencionális kardiológia, ahol a legújabb innovációkat tudják kipróbálni.

– Ha valaki szívsebész akar lenni, és minden rendben megy, akkor 31 évesen szakvizsgázik. Ekkor még nem tud önállóan operálni, kell néhány év, hogy egy idősebb kolléga istápolása mellett megszerezze a rutint. 35-40 éves, mire saját pacientúrája alakul ki. Hektikus szakma, nem bővelkedik sikerélményben, sok az asszisztálás, az adminisztráció. Aki jól akarja csinálni, annak reggeltől estig folyamatosan talpon kell lennie, bírnia kell a többórás műtéteket fizikai erőnléttel is. Minden igyekezet ellenére a beteg meghalhat, szövődmények léphetnek fel, ami az embert megviseli lelkileg. És ha az ember hazamegy, nem tudja abbahagyni: én megpróbáltam, de nem sikerült, mert állandóan ezt kell csinálni, ugyanis ha nem ezzel foglalkozunk, akkor nem alakulnak megfelelően a dolgok. Erre rámehet a család is. Nekem szerencsém van, a feleségem megértő, elfogadta a helyzetet, a fiam és a lányom pedig ebbe nőtt bele. Nem gondolom, hogy megszállott lennék… attól érezném rosszul magam, ha nem tudnék ott lenni, amikor baj van. Időnként összecsapnak felettem is a hullámok, akkor lassúbb életre, kevesebb felelősséggel járó munkára vágyom, aztán lenyugszom, és csinálom tovább – fogalmazza meg hitvallását Szabolcs Zoltán.

A teljes interjú első és második része a Weborvos Pro portálon olvasható.