HELYTÁLLTUNK

Csak így, simán, felkiáltójel nélkül. Mert ez (lenne) a természetes, a normális. Egyelőre kérdőjel nélkül, mert a bajok és a figyelmeztető jelek sorjáznak ugyan, de még nem dekompenzálódott az ellátás rendszere. Ide is kívánkozik jelző, de most még nem erről szeretnék írni.

Ünnepek és egészségügyi rendszerek

Az egészségügyi szolgálatok, rendszerek folyamatosan működnek, ha úgy tetszik, nap nap után vizsgáznak. Működési sajátosságaik hatalmas kontrasztja ünnepnapok környékén kiélesedik. Ilyenkor „a többi rendes ember” pihen, sportol, a családjával foglalkozik. Ilyenkor csak néhány szakma „páriái” vannak szolgálatban, akiknek az a dolguk, hogy a többek biztonságos ünnepi életét támogassák.

Az egészségügyön kívül ide tartoznak a rend fenntartását, a közlekedés biztonságát szervezők, az infrastruktúra (ivóvíz, szennyvíz, elektromosság, gáz stb.) üzemeltetői. Az egyes egyének azért valamilyen rendszerben, leginkább műszakban vagy ügyeleti formában dolgoznak, váltják egymás, hogy valami kevés nekik is jusson az ünnep ragyogásából, finomságaiból.

A társadalmak ezt valahogy természetesnek tartják. Ha valamelyik szolgálat működésében hiba támad, azt a médiumok és a közösségi felületek hatalmas terjedelemben tálalják. Közvetlen emberközpontú működése miatt talán az egészségügy van a leginkább a figyelem fókuszában.

Itt is bevallom kedves olvasóimnak, évtizedek óta árgus szemekkel figyelem az egészségügy ünnepek alatti hibáit, gondjait. Vannak ilyenek, és a rendszerhibák ilyenkor talán még inkább a felszínre jönnek.

Most azonban egy másik oldalról szeretnék közelíteni: gyakorlatilag visszahangtalan a működésük, ha nincs nagyobb baj. Munkám részeként naponta többször „ránézek” a médiumok világára. Manapság már sokkal könnyebb, mint 20 éve, hiszen annyi gyorsan reagáló forrás áll rendelkezésre, hogy azt komoly munka áttekinteni. De igen hamar meg lehet látni, ha valami történik. Sajnos, az ünnepek alkalmat kívánnak a rossz szándékú embereknek, hogy a jókat terrorizálják, megmutassák magukat, vagy csak kiéljék indulataikat. Idén se volt másképp, minden napra jutott egy-két tragikus hír.

New Orleans

Január elseje reggelén például New Orleans régi francia negyedében, egy sétáló utcába teherautóval hajtott bele a tömegbe egy …„ember”. Az első hírek szerint 14 halott, kb. 30 sérült, közöttük súlyosak. Az utca neve: Bourbon Street. Honnan olyan ismerős? Sting gyönyörű, ballada hangulatú dala, a „Moon over Bourbon Street” itt született. Valahogy a tragikus cselekmény és a dal mintha rezonálna. Milyen igazán bonyolult a világunk.

Ha nincs baj, az természetes

Vagy mégse, de ezt nem szívesen ismerik el. Se a politikusok, se a „megmondóemberek”. Nincs benne izgalom. Nincs hozzáadott értéke.

De ahová szeretnék eljutni: ha rendben mennek a dolgok, vagy annak tűnnek, az egészségügyet meg nem dicséri senki. A helytállása, a személyes és közösségi hősiessége – sokszor rossz körülmények között, pláne annak ellenére – nem vált ki visszhangot. Mi lehet ennek az oka?

Régen is ez volt?

Ezt vizsgálgattuk vagy ötven éve, Fekete Karcsi barátommal, akivel egy időben voltunk segédorvosok Manninger professzor osztályán. „Gyilkosan hosszú és vérzivataros” baleseti ügyeletünk után, a „kutya se” szólt hozzánk. Dicséret? Ugyan! Így azután kitaláltunk valamit, ami a köreinkben szépen terjedt: „segédorvos magát dicsérje, más úgyse dicséri”. Később kiegészítettük egy bajtársias fordulattal: „én dicsérlek téged, te dicsérsz engem –így lehet belőlünk valaki…”

Teljesítmények

Pár hete, az immár tanítómesterünkről elnevezett kórházban idéztük fel a régi mondást, nagy kacagások közepette. S hogy nyomatéka is legyen a történetnek, átadott nekem egy hatalmas és gyönyörű könyvet: Mozgásszervi sebészeti műtéttan. Szerkesztette Fekete Károly emeritus professzor, két ortopédus professzor társával. Benne az ortopédia és a traumatológia legjobbjai által írott tanulmányok. Lenyűgöző méretű, 724 oldalas, bőven illusztrált, tartalmas munka, a MEDICINA Kiadó dicséretesen esztétikus gondozásában. Elgondolkodtam, hova jutott az egykori vidám fiatal kollégám?  Láthatóan szakmája csúcsára. „Jövök neked” még egy dicsérettel barátom! Olvasom a könyvedet, és írom a recenziót.

Egy kedves emlék

Én is előbb kaptam dicséretet Bécsben, mint az anyaintézetemben. Egy műtétre várakozva az osztrák kollégák vidáman ugrattak, ez kijárt a barbár magyarnak. Jörg Böhler professzor egy darabig mosolyogva hallgatta, majd odaszúrt egyet fiatal kollégáinak: hagyjátok, ezek ott a „pusztában” „két rozsdás kötőtűvel” szebben operálnak, mint ti az aranyvégű Aesculapokkal. Két év múlva azután büszkén mutattuk neki, hogy az újjáépített és újranyitott baleseti kórházban már kéziműszerekből is van bőséggel. Legalább egy évtizedre utolértük Ausztriát.

Böhler a puszta vagy síkság szót egy ritka szóösszetétellel jelezte: „Tiefebene”. Csak az elköszönéskor jöttem rá, hogy a minket jól ismerő professzor miért ezt használta. Szobája falán egy fotogaléria díszhelyén ő pózolt két túzokkal. Ennek a madárnak az elterjedési területét írják le úgy a szakkönyvek, hogy magyar, román, ukrán, szlovák mélyföld, azaz Tiefebene. Ma már szentségtörés ilyet lőni, de ne felejtsük, a fénykép 1962-63 -ban készült, amikor még szabad volt e ritka madarat elejteni. Ma már daraboként 1 millió Ft büntetést kellene értük fizetni.

A magyar traumatológusok ezzel a vadászattal is igyekeztek meghálálni azt a kincset, amit a két Böhler professzor, Lorenz és Jörg a magyar traumatológusoknak adott. A négykötetes „Csonttörések kezelése” című könyv minden jogdíjáról lemondva 1961-ben engedélyezték a magyar kiadást, hogy az akkor még nagyon aktuális konzervatív töréskezelést évtizedekre legyen miből tanulni, még a mi generációnknak is. Nagyot fordult azóta a világ. A magyar orvosok gyorsan tanultak, és a mozgásszervi sebészet mindkét fő ága nagyon magas fejlettségi szintre jutott, és mellettük szépen kialakult a kézsebészet, a gerincsebészet, a mozgásszervi rehabilitáció. A leggyakoribb megoldás a műtéti kezelés. Ma már mindenütt a saját vezető orvosok írják a könyveket, bepótolva azt a hiányt, amit elsőként, a világ minden fontos orvosi iskolájával egyidőben, még osztrák segítséggel igyekeztünk feldolgozni.

Új év – régi gondok

Minden magyar orvosi szakterületnek megvan a maga fejlődéstörténete. Nagyon sajátos magaskultúrák, meg kellene őket becsülni. Olyan nehéz időkben, mint a mostani, ahol a tartós alulfinanszírozottság, az elvándorlás, az „agyelszívás”, a közösségi és magánszolgáltatások vetélkedése hatalmas bizonytalanságot okoz, meg kell kapaszkodni a gyökereinkben és meg kell védeni az elért színvonalat. Mert csak ezekre építhető a további fejlődés.

2025 költségvetése nem mutat valami viharos fejlődést az egészségügy területén. A vita során jegyezte meg egy „nagyember”, hogy amíg háború van, meg politikai harc meg gazdasági bajok, addig ne is várjunk a „csilivili” kórházakra a közösségi egészségügyben. Szívesen odaszóltam volna neki, hogy ez egyfelől ez az ő választóit szolgálná, de még ennél is fontosabb, hogy amit ő „csilivilinek” gondol, a fejlett országokban az a normális.

És a betegeinknek és az ellátóiknak semmi más nem kellene, mint a szükségleteknek (és nem az igényeknek!) megfelelő, normális finanszírozás, normális ellátásszervezés, normális diagnosztika és normális gyógyító ellátás.

Azaz: új megoldások a régi gondokra.

 

(Nyitókép: A 2023-ban átadott pozsonyi Nemocnica Bory kórház főbejárata. Forrás: PentaHospitals.)

 A szerző korábbi írásai itt olvashatók