Hírnévért nem lehet vesét adni

Nem könnyű a celebek élete – sóhajthatott fel az a donorjelölt, aki felajánlotta az egyik veséjét, ám az etikai bizottság megvétózta a kezdeményezést. A grémium tagjai ugyanis úgy ítélték meg, hogy az illetőt a segítő szándéknál jobban motiválja annak a lehetősége, hogy tettével hírnevet szerezhet, s pozitív fényben kerülhet az újságok hasábjaira. Egy történet azon néhány eset közül, amikor az utóbbi években a Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikáján dolgozó etikai bizottság nem járult hozzá az átültetéshez. A bizottság munkájáról és precedens értékű eseteiről dr. Toronyi Éva adjunktus számolt be a Magyar Transzplantációs Társaság szegedi konferenciáján, melyről a vesebetegseg.hu tudósított.

A klinika gyakorlata szerint akkor kell a donor-recipiens pároknak – egymástól függetlenül – megjelenni az etikai bizottság előtt, ha nem egyenes ági genetikai rokonokról van szó. 1998 óta Magyarországon is törvény szabályozza, hogy nem genetikai rokonok között történő szervátültetés is megengedett, amennyiben a jogszabály által meghatározott egyéb feltételek is teljesülnek. Az adományozónak közjegyző által kiállított okiratban kell nyilatkoznia arról, hogy megkapott minden tájékoztatást, s önként, minden befolyástól mentesen hozzájárul a szerv kivételéhez. (Az élődonoros veseátültetésről)

Szoros érzelmi kapcsolat
Az etikai bizottság tagjait a rektor jelölte ki, orvosok és orvos-jogász tartozik a tagok sorába, a bizottság munkájában a jogi és az etikai tényezők körüljárása egyaránt fajsúlyos. Az élődonoros vesetranszplantációk aránya növekszik az utóbbi években Magyarországon is, ez a Semmelweis Egyetem klinikájára is jellemző (2009-ben 15, 2010-ben 31, 2011-ben 34 élődonoros veseátültetés zajlott le, ami az utóbbi évben már a transzplantációk negyedét adta). Az intézményben az elmúlt csaknem 3 éves periódusban összesen 44 nem egyenes ági genetikai rokon donor-recipiens pár jelent meg a bizottság előtt. Az átlagéletkort tekintve a donorok és a recipiensek között nem volt különbség, a nemi megoszlást illetően a nők kicsit adakozóbbak voltak, míg a betegek között a férfiak szerepeltek gyakrabban.

A viszonyokat vizsgálva a donorpárok zöme házastársi vagy élettársi kapcsolatban élt, távoli rokon volt, kisebb arányban előfordult munkatársi, baráti és egyéb típusú kapcsolat. A bizottságnak a házaspár, élettárs és az egyenes ági, de nem genetikai rokonok esetében könnyebb dolga volt a döntéshozatalban, bár az élettársaknál kétségeket vet fel, amikor túl rövid ideje tart egy kapcsolat. Persze önmagában a házasság sem garancia: a bizottság egyszer egy házaspár esetében is negatívan foglalt állást, mert nem tudta megállapítani az érzelmi motivációt.

– A legelső kérdés, hogy fennáll-e a szoros érzelmi kapcsolat a donor és a recipiens között. Meg kell győződnünk arról is, hogy az adományozás ellenérték nélkül, minden kényszertől és fenyegetéstől, megtévesztéstől mentesen történik – fogalmazott Toronyi Éva. Hangsúlyozta: a kényszer fogalmát tágan kell értelmezni, ebbe nemcsak a szó szoros értelmében vett kényszerítés tartozik bele, hanem a lelki kényszer vagy az esetleges családi presszió is, ami miatt valaki elvárásoknak való megfelelési kényszer miatt jelentkezik donornak. Ki kell zárni az alkoholizmust, a drogfogyasztást, s a pszichés zavarokat is figyelembe kell venni.

– A bizottság munkája nem formalitás, hanem nagyon felelősségteljes és nehéz döntés, mivel rövid idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy a kérdésekre biztonsággal válasz szülessen. A saját test feletti önrendelkezés jogát törvény garantálja, ezt mindenki számára biztosítani kell. Az elv világos, viszont konkrét esetre vonatkoztatni már nem könnyű: hol van a bizottság határa, mikor vétózhat meg egy elhatározást, amivel gátat vet egy orvosilag lehetséges transzplantáció elé? – tette fel a kérdést Toronyi Éva. A szakember felsorolta a gyakorlatukban már felmerült dilemmákat: mi a jó döntés, ha egy fiatal ajánl fel szervet egy jóval idősebb számára? Ha családtag az eltartottnak? Mi történik, ha az adományozó később gyermeket szeretne, netán később a saját gyermekének lenne szüksége egy vesére? Mit tegyenek, ha objektíven minden rendben lévőnek látszik, de a bizottságban valamiféle „rossz érzés" alakul ki azzal kapcsolatban, hogy még sincs minden rendben a háttérben?

Érvek és döntések a teljes cikkben