„De jó lenne látni, hogy az a sok száz orvos, sok ezer ápoló, mentős, a segítőik bírják a terhelést, és egyre gyakrabban élik meg azt, hogy a betegeik meggyógyulnak” – dr. Szepesi András jegyzete.
Sportnemzet vagyunk. A rekord az rekord! De mit kezdjünk azzal, hogy az elmúlt napokban, Franciaország és Németország után, mi is elértük a COVID- és ezen belül nagy valószínűséggel már többségben az omikron csúcsot. E héten már három ízben hazai rekordot döntöttünk, ami az új fertőzöttek számát illeti. Azt még nem tudjuk, lesz -e újabb, de azért ennek valahogy nem örülünk.
Nem fogok ezen most hosszan lamentálni, a számvetés ideje majd a hullám után jön. Most a védekezés, a túlélés a legfontosabb. Érdekes, hogy számos szakértő és médium a mulasztásokkal foglalkozik, pedig ezekre most csak annyi erőt érdemes fordítani, amennyinek hozadéka van vagy lehet.
Járvány és kormány
Miniszterelnök úr ismét megjelent a hajnali rádióműsorban és némi politikai közjáték előtt és után is nagy terjedelemben az egészségüggyel foglalkozott. Az első részben az omikron járvánnyal kapcsolatos megállapításait rögzítette, egy kis öniróniát is megengedett magának, hogy időnként belekényszerül ilyen virológusi szerepbe, de azért igyekszik a legjobb szakértőket meghallgatva felkészülni.
Most éppen megint nem lehet könnyű dolga, mert a legjobb szakértők még elég sok diffúz mondatot kommunikálnak, pl. az omikron jelenlétét van, aki 30, van, aki 90%-ra becsüli. Ez egy picinykét nagy szórás. Van, aki az oltástól ennek a megoldását is forrón reméli, mások finoman utalgatnak rá, hogy ez a csibész mutáns már meglehetősen kibújt a vakcinák pusztító hatásának jelentős része alól. Külön kavalkád a negyedik oltás indikációja. Bár ma már megjelentek táblázatba szedett ajánlások, azért itt is nagy még a szórás.
A járvány és a boldogtalan szerző
Hogy milyen nehéz dönteni, azt személyesen bizonyíthatom. Közel hat hónapja felvettem a harmadikat, és egyéb hendikepekkel is „dicsekedhetek”, tehát megfontolandó a negyedik. Nagyon kedves, oltópont vezető barátom már a hét elején rám írt: ugyan, menjek már az oltásért. Azok a további barátaim, „akikre a betegségeimet szoktam rábízni”, a héten még vacilláltak, túl sok az egymásnak ellentmondó információ a világ minden szegletéből. A hazai oltási kampányt támogató erőfeszítések most a harmadik oltás felvételét forszírozzák. Végre kimondták azt, amit én már számos hét óta mantrázok, hogy csak az az oltás számít, amelyik még hatásos védelmet nyújt. Jó ideig az oltottak abszolút száma volt a fétis, mert akkor az első oltás felvételére ment ki a játék. Mára persze ez is a helyére zökken, február 15-től a védettség igazolását szolgáló kicsit furcsa és lassan elavuló plasztiklapocska helyett bejön az oltás igazolás.
Az omikron természetét tudományos igénnyel tapogatva úgy tűnik, hogy a 10-20-szoros fertőzőképesség mellett az enyhébb lefolyású betegség a valószínű, hiszen a kórházi felvételek stagnálnak, a gépi lélegeztettek és az áldozatok száma csökkenni kezdett. Itt az is lehet, hogy éppen az időbeli lefutás különbözősége miatt a legsúlyosabb betegek még a többnyire delta mutáns áldozatai, és az omikronról még valójában nem tudjuk, milyen arányban okoz súlyos szövődményt. Így lehet, hogy napjainkban Németország, Franciaország küzd és szigorít, Britannia pedig lazít. „Laboratóriumunk Ausztria” parlamentje pedig kötelező oltást szavazott meg bizonyos csoportoknak.
Két dologban biztosak lehetünk: a kutató laboratóriumok mind az új vakcinák, mind a gyógyszerek területén keményen dolgoznak, valamint a „mi” Karikó Katalinuk pedig ismét jelentős díjat kapott. És ez így van rendjén.
Mivel már néha én is azt érzem, hogy „belepistulok” a vírusozásba és járványozásba, nézzünk körül mi van még körülöttünk.
Emléknapok
Két érdekes emléknap is volt a héten. A másodikkal kezdem: január 20-án az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend a pálosok ünnepelhették születésnapjukat, és emlékezhettek a dicső, a gyötrelmes, a küzdelmes múltjukra. A mai emlékeik, egy része még építészeti romok formájában is szépséges, és egyben jelzi, hogy a történelem nem volt túlságosan kegyes hozzájuk. Még megmaradt erdőségeink olyan romokat őriznek, amelyek a maguk szépségében 6-700 éves történeteket regélnek. Valami olyasmit, hogy a tatárjárás utáni évszázadban a magyar erdőkben is megszaporodtak a magukban élő remeték, akik szerény létfenntartásuk mellett imádkoztak, meditáltak és néha bölcs tanácsoka osztottak az őket megkereső egyszerű embereknek. A terület urai, nem ritkán a király vagy a főpapok, éppen a tatárjárás utáni fellendülés idején elkezdtek templomokat, rendházakat építeni, amit a remeték imádkozással, kertészkedéssel, majd egyházi szolgálatokkal hálálnak meg. De a magyar kezdeményezés elterjedt Európában, és ki ne hallott volna II. János Pál pápa korábbi rendházáról, a Czestohowán, Jasna Góra hegyén található kolostorról, a lengyelek nagyon fontos kegyhelyéről, a Fekete Madonna csodáiról, és akik Jókai Mórt is olvastak, tudják, hogy ennek a kolostornak volt egy ideig rendházfőnöke a magyar és az erdélyi történelem egyik fontos alakja, Martinuzzi Fráter György. Amúgy a kolostort a mi Nagy Lajos királyunk alapította és „szponzorálta”.
A másik emléknap, január 19. fájdalmasabb: 75 éve, ezen a napon kezdték kitelepíteni a magyarországi németeket az országból. Annak ellenére, hogy őseim között több is van, akik Mária Terézia idején, a törökdúlás után elnéptelenedett országrészekbe érkeztek, kevés motyóval és az új élet hatalmas reménységével, 1985-ig keveset tudtam a történetről.
Gyerekkoromban erről nem sokat beszéltek a felmenőim, és azt is lehalkított hangon, hogy még a szomszédok se hallják meg, pedig ott a családfő Bajor Vencel bácsi igazi cseh ember volt, vasutas, és remek „Esz” klarinétos a MÁV fúvószenekarban. (Az „esz” klarinét kisebb, mint az ismert klarinét, betyár éles hangja van, és a legfőbb művészet behangolni a normál „Á” hangra.)
Ulmi élmény
A nyolcvanas éves közepén, a jó sorsom ösztöndíjasként elvezetett az Ulmi Egyetem Baleseti Sebészeti Klinikájára. Az orvos-nővérszállón laktam, ahol a szomszédom az Urológiaia Klinika fiatal „Oberarzt”-ja volt, G. Feri. Hamar barátságába fogadott, és megkönnyítette a beilleszkedésemet a klinikán, de a történelmi városban is. Egyszer morgolódtam neki, hogy a legtöbb bajom a különféle dialektusokkal van, mert a professzor „Schwitzerdütsch”, az első helyettese „Ostfries” (mint egy részeg hollandus), a második „Niederbayern” dialektust használt, én meg külön-külön se értettem őket, hát még amikor kettejük mellett másodasszisztens voltam, és a németek már akkor is komolyan vették az orrot is elfedő, sok rétegű, szabályos maszkot.
Feri jót nevetett rajtam, és megígérte, hogy mutat még cifrábbat is. Szombaton délután beültünk a 944-es Porschébe (néha hagyott vezetni is, ami a „kispolszkim” után megrendítő volt), és elindultunk a Duna felső folyása, Donaueschingen irányába. Fél óra után óvatosan leparkolt egy hatalmas Gasthaus mellé, majd óvatosan közelebb mentünk. Sramlizene, hatalmas hangulat, hangos beszéd szűrődött ki. Figyelj csak, mondta és egyszer csak meghallottam, hogy a sváb dialektusba magyar szavak keverednek.
Bementünk, Ferit ismerősként üdvözölték, engem is kedvesen fogadtak, s akkor elkezdődött egy nosztalgikus, majd egyre fájdalmasabb beszédfolyam. Magyarországról, Hartáról, Dunabogdányról, Bátaszékről, Tolna megyéről, ahonnan akkor már majd 40 éve elűzettek, de a szívük, a gyerekkoruk emléke még mindig visszahúzta őket. Ungardeutschnak nevezték magukat, már nem voltak fiatalok, és még mindig nem értették, miért ez lett a sorsuk. Éjféltájt még ittunk „magnum aldumas”, és hogy a Porschét vezetve hogyan találtam vissza a Safranbergen lévő szállásunkra, azt fedje a feledés jótékony homálya. „Iuventus ventus” – mondták erre a bölcs régi rómaiak.
Hazai dolgaink
Visszatérve Magyarországra és a jelenbe, a reggeli beszélgetés utolsó részében miniszterelnök úr egészségpolitikai kérdésekben is megnyilatkozott. Nagyon markánsan letette a voksát az állami irányítású „közegészségügy” mellett, elválasztva a magánegészségügytől. Különösen határozott volt a finanszírozás állami ellenőrzése kérdésében (járulékot említve). Az állami fenntartású kórházakat, intézményeket külön megemlítette. Egy felelős politikustól tulajdonképpen ennyi elég. Lenne rajta mit finomítani, de a szándék kinyilatkoztatása a fontos.
Gondolkodtam rajta, miért volt erre szükség. Azután a nap folyamán rátaláltam egy vicces nyilatkozatra, amelyik arról szólt, hogy a szürkehályog várólistát Indiában lehetne olcsón „leoperáltatni”, még a repülőgép díja is kijönne belőle. Jaj Istenem, de jó hogy ezt nem hallják a régi nagy szemorvosaink, pl. a szürkehályog műtét elterjesztője Vörösmarty Dániel professzor a Rókus Kórházból, vagy a mai vezető szemészek, akik megfelelő finanszírozás és szervezés mellett ezt a várólistát igen hamar ledolgozhatnák.
A párhuzamba vont magyar fogorvosok osztrák betegeket ellátó munkája az látszólag hasonló, de más az alapja. Az európai társadalombiztosítók (de a magánbiztosítók se) nem tudták követni a fogpótlástan viharos fejlődését, a járulékemeléssel nem tudtak elég közösségi forrást teremteni, ráadásul ahány ember, annyi féle igény merül fel e területen. És itt a magánemberek problémája került előtérbe, hogy minél kevesebbet kelljen a családi kasszából költeni a szerény (vagy egyes esetekben semmi) (társadalom)biztosítási támogatás kiegészítésére.
Később találtam még egy hetilap cikket is, de azt már nem is idézem részletesen, mert semmi kedvem beszállni a választásokhoz kapcsolódó szakpolitikainak csúfolt álvitákba. És az azokhoz köthető indulatokba, amelyek gyakran a felkészültséget, a rendszerszerű ismereteket és a megalapozott tervezést próbálják helyettesíteni. De mégis, legalább egy példával szolgáljak: „olyan érdekeltségi rendszer kell, hogy aki többet operál és kevesebb a szövődménye, az többet keressen”.
Uramatyám! Ez olyan veszélyes tévedés, amit csak az követ el, aki tényleg nem ismeri a valóságos viszonyokat. Hogy a műtétek között súlyosság tekintetében hatalmas különbségek vannak. Hogy az idős betegek, akiknek több betegségük is van, sajnos gyakrabban gyógyulnak szövődménnyel és a halálozásuk is magasabb. Tisztességes viszonyok között az idősebb, tapasztaltabb orvosok vállalják a nagyobb kockázatokat, és a fiataloknak hagyják a könnyebb eseteket. Egy ilyen érdekeltség megfordítja a rendszert, ugyanúgy ahogy a joggal sokat átkozott hálapénz tette. Félreteszem. A politikai jellegű programok veszélyesek az egészség(em)re.
Epilógus
Éjfél közelít. Kint jeges szél fütyül, cibálja a redőnyt. De jó lenne biztosan tudni, hogy mindenkinek jut egy meleg zug, egy forró tea, biztonság, nyugalom.
De jó lenne látni, hogy az a sok száz orvos, sok ezer ápoló, mentős, a segítőik bírják a terhelést, és egyre gyakrabban élik meg azt, hogy a betegeik meggyógyulnak. Mert egy igazi gyógyítónak ez a legnagyobb jutalom.
Már csak 70 nap van hátra a választásokig, azt talán ki lehet bírni.
Inkább azt remélem, hogy a COVID omikron járvány 5. hulláma jóval előbb lecseng. Az egészségügy, a benne dolgozók kipihenhetik magukat.
Vigyázzunk egymásra, magunkra és támogassuk az egészségügyet.
(Nyitókép: Id. Pieter Brueghel: Bábel tornya. 1563. 114x155 cm. Olaj, fa. Kunsthistorisches Museum, Bécs.)
A szerző korábbi írásai itt olvashatók
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!