KÉT MAGYARORSZÁG?

Aggodalmas jegyzet következik.

Sajnos, a történelmünk számos ilyen dichotómiát cipel. Már a honfoglalás előtt érzékelhető volt a kulturális különbség a Duna két oldalán, hiszen Pannóniát a római birodalom pacifikálta, míg a túlsó parton kezdődött a „barbaricum”. A magyarság kezdeti századaiban a keresztény-pogány megosztottság pusztított, a török időkben az ország formálisan is kettészakadt, a reformáció terjedésével megjelent a katolikus-protestáns vita, és hamarosan a Rákóczi szabadságharccal megjött a kuruc-labanc ellentét is. A reformkorral kezdődően napjainkig tart a kormánypárt(ok)-ellenzék szembenállás.

Csak egy-egy csodálatos pillanatban, nem ritkán tragédiák árnyékában tűnt úgy, hogy az ország népe egységes, legalább is a nagy többség egy irányba húz. A két nagy szabadságharcunkat (1848, 1956) így őrzi a közösségi emlékezet, és néhány pillanatra még a 30 év előtti társadalmi-gazdasági rendszerváltozás is ilyennek tűnhetett.

Ezen túlmenően még van valamilyen sajátos „magyar karakter” is – amelyre miniszterelnök úr a pénteki rádióüzenetben utalt –, amelyiknek nem lehet „csak úgy” parancsba adni az „oltakozást”, a maszk viseléséről és egyéb rendszabályokról már nem is igen tett említést.

Kételkedők és szakértők

Szinte a járvány kezdete óta hallani azok hangját, akik a vírus létezésében kételkednek. Ezért a járvány megelőzésének eszközeit is tagadják. Hogy mennyien vannak, azt lehetetlen megbecsülni, de eleinte úgy tűnt, hogy kevesen.

A kérdés a második hullám során kezdett éleződni, összekeveredve a világjárványról keletkező rettenetes tömegű információval, amelyikben még a tudós emberek is nehezen igazodtak el. Nagy egyetemek, tudásközpontok, szakmai kiválóságok merültek el a részletekben, de világméretekben csak lassan alakult ki valamiféle cselekvési konszenzus.

Mit kell tenni mielőtt kitör a járvány, mit kell tenni amikor kis számú, sporadikusan jelentkező fertőzött van, mit kell tenni, amikor fékezhetetlenül gyorsul, minden embert fenyeget, és az egészségügyi szolgálatok vészjeleket adnak a túlterheltség miatt. Mit kell tenni a tetőponton, amikor egyes országok egészségügyi szolgálata túlterhelve megbénul, és mit kell tenni, amikor az adott országban, térségben csillapul, és szinte eltűnik. Mit kell tenni az egyénnek, a családnak, a kisebb közöség tagjainak, ráadásul életkor szerint csoportosítva, mert se a veszély, se a védekezés nem egyforma követelményeket támaszt. Mit kell tenni egy ország népének, és mit kell tenni a kormányának, amelyiknek pénz, ellátó szervezetek, hatalmas személyi erőforrás áll rendelkezésére.

Sorjáznak a kérdések és kavarognak a válaszok. Mint minden új vészhelyzetben mindenki egyénileg, vagy kis csoportban menekül. A területi, pláne az országos koordináció nehéz, néha lehetetlen. Az egész világ, kb. 200 ország koordinációja: mission impossible.

Gazdagok és szegények

„Megsajnáltam” a WHO-t. A gazdag országok módszertani koordinációt vártak tőlük, a szegény országok maszkot fertőtlenítőszert, pénzt, majd napjainkban vakcinát, de sokat. Döbbenetes volt pár napja a segélykiáltás: a gazdag országok hagyják abba a harmadik oltást és azonnal adják oda a szegényeknek, hogy ők az elsőt majd a másodikat megkaphassák. Ráadásul a kérésnek szakmai racionalitása is van: számos bizonyíték szerint a vírus mutációja az oltatlan populációkban a leggyakoribb.

Még egyszer írom, hogy nem csak az egész földgolyón, de az egyes kontinenseken, sőt az egyes nemzeti szinteken se teljesen egyidejűleg zajlik a járvány. Persze ez utóbbi egy lehetőséget is teremt, a „szerencsésebbek” tanulhatnak más országok példájából.

Persze, ez se ilyen egyszerű, hiszen geográfiai, gazdasági, kulturális, nyelvi különbözőségek nehezítik és akkor még az eltérő politikai rendszerekről, kommunikációs kultúrákról nem is beszéltem.

Beoltottak és kimaradottak

Amikor 2020 év legvégén, a második hullám alatt megérkezett a hír, hogy ugyan ideiglenesen, de engedélyezett vakcinák (hamarosan) több típusa válik növekvő tömegben elérhetővé, akkor egy hatalmas paradigmaváltás vette kezdetét.

Ebben is megjelent a fentebb jelzett összes gond és ellentmondás. Hiszen a gyógyszergyárak termelése csak fokozatosan futhatott fel, és még ma se fedi le a világ teljes népességét. Az első időkre a „vakcinaéhség” volt a jellemző, minden kormány vakcinát követelt a népének. Oltani csak önkéntesen lehetett, hiszen az oltóanyagok ideiglenes engedéllyel rendelkeztek, és a XXI. században már egyéb feltételek is hiányoznak az általános és kötelező oltáshoz. Még akkor is, ha egyes pusztító járványok eradikációja csak így lehetséges, és egyes gyermekbetegségek ma is pusztítanának, ha nem lenne kötelező oltási rendszer. Megjegyzem, ez nem mindenütt van így, látunk is időnként populációs méretű tragédiákat, akár szomszédos országokban is.

Az államok becsületére legyen mondva, először mindenütt az egészségügyi dolgozókat oltották, igaz, önkéntes alapon, de közöttük korábban olyan magas volt a megbetegedettek és áldozatok száma, hogy az elsöprő többség felvette az oltást, a kimaradottak észrevétlenül maradtak. És ne feledjük, hogy az első hullám eredeti vírusa sokkal csekélyebb fertőző képességgel rendelkezett, mint a mostani „delta” változat.

Először a gazdagabb országok kezdtek átoltottsági versenyfutást és ebben hónapokig nagyon jól teljesítettünk. Ebben átmenetileg segítettek a keleti vakcinák tömegei is, hiszen idézve az MTA elnökét „minden vakcina hatásos”.

A vírustagadók, majd a részben átfedő halmazban jelentkező oltásellenesek hangja akkor vált jobban hallhatóvá, amikor a magyar populáció első átoltottsága meghaladta a 4 milliót, és szépen gyarapodott a második oltást felvevők száma is. A járvány harmadik hulláma még erősen érintette az oltatlanokat, magas halálozással, de a járvány gyors lecsengése jelezte, hogy a magyar lakosság helyzete javult.

És ekkor mutatkozott az a jelenség, amiért ismét történelmi párhuzamot keresek már számos hét óta, és próbálom megérteni azt a népet, amiből származom, amely között leélem az életemet, családommal, rokonaimmal, barátaimmal, mindannyiunkkal.

A vihar kapujában

Keresem az okokat, hogy annak ellenére, hogy már hónapok óta korlátlanok az immunizálási lehetőségeink, az ország jelentős része, ha nem is a fele, de kb. 40%-a oltatlan. Vagy már csökkenni kezdett az év elején beoltottak védettsége. Pár napja láttam, hogy Európa átoltottsági listáján a sokáig tartott második helyről a 17.-re csúsztunk. Hogy kb. 400 ezer idős ember (közülük kerül ki majd az áldozatok döntő többsége!) nincs beoltva. Nehezen érhetők el, és sokan visszautasítják az oltást.

És akkor az oltást ellenzők úgy érzik, itt az idő demonstrálni, a bizonytalanokat az oltásról lebeszélni. Nem akarom minősíteni a szerepüket. De a következő hetek el fogják dönteni, milyen és mekkora felelősséget vállaltak.

Ferenc pápa látogatása volt az első tömegeket mozgató rendezvény, ahol végre számos maszkot láttam. Még nem volt teljes a kör, de már látszott, hogy egyes közösségek gondolkodnak, és igyekeznek csökkenteni a veszélyt.

Mert a járvány már itt van, ahogy miniszterelnök úr is megmondta. Ahogy nem csak Merkely professzor, de a Magyar Tudományos Akadémia szelíd, világhírű kutató-tudós elnöke is vállalta, hogy a médián keresztül fordul a lakossághoz.

De hallatszik már a háziorvosok üzenete, akik köhögéssel, hőemelkedéssel-lázzal járó, náthaszerű tünetekkel jelentkező betegek számának szaporodását jelzik. Egyben azt is, hogy ezek a betegek, maszk és bejelentkezés nélkül „esnek be” a rendelőkbe, veszélyeztetve a többieket. Mivel a COVID-fertőzés és a jelzett nátha tünetei azonosak, nagy számú teszt elvégzésére lenne szükség.

Hogy én is szaporítsam a gondjainkat, egy hangot se hallok a szezonális „hagyományos” influenzáról, amelyik tavaly elkerült minket (szinte biztos, hogy a járványügyi intézkedések, a maszk és a távolságtartás miatt), de nincs garancia, hogy ez az idén is így lesz. Hol a célzott vakcina, esetleg a gyermekeknek és az idősebbeknek a „tetra vakcina”?

Itt állunk mindannyian a „vihar kapujában”.

Reménykedünk, de tudjuk, hogy ez nem lesz elég. Cselekedni kell, amíg lehet.

Meg kellene érteni, hogy a vírus szempontjából csak egy Magyarország van.

És nem válogat. Ellenzéki, kormánypárti, hívő, ateista, jó ember és bűnöző mind-mind áldozat lehet, de terjesztő az bizonyosan.

Elindult az őszi politikai szezon.

Mi lehet fontosabb a magyarok életénél, a nemzet egészségénél?

Ha csak kis időre, ha csak egy járvány dúlásának elkerülésére:

EGYESÍTSÜK MAGYARORSZÁGOT!

Címlapkép: Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919): Vihar a nagy Hortobágyon. 1903. Olajfestmény vásznon. 60x116 cm. Szépművészeti Múzeum, Budapest.