A sűrűn változó egészségügyi miniszterek, megyei és városi politikusok nem tudtak mit kezdeni a kialakult helyzetekkel.
Az 1970-es évek közepén jártam először az egri kórházban, hogy meglátogassam néhány oda került évfolyamtársamat. Patinás, régi épületek, némelyik már műemlék, pavilonrendszer, több telephely. Két korábbi egyházi kórház összevonása hozta létre az egységes megyei kórházat.
Mintha elfeledkezett volna róla a külvilág. Sem a 19-20. század fordulóján történt nagy kórházépítésekből, sem a hatvanas évek kezdetén elindult kórházfejlesztésekből nem részesült. Ezzel szemben a falak között meglepően magas színvonalú gyógyítás folyt, több országosan elismert főorvos vezetésével. Szigorú, fegyelmezett munkavégzés, családias emberi kapcsolatok jellemezték, jó volt itt tanulni, dolgozni. A gyógyítás polgári hagyományai, etikája, a város történelmi aurája, iskolái, az egri érsekség szellemi-kulturális hatásai különös mikrovilágot hoztak létre.
Aztán néhány év múlva megkezdődött egy beruházás, hogy a nyomasztóan hiányzó járóbeteg-szakrendeléseknek és a legfontosabb manuális szakmáknak korszerű helyet biztosítson. Ha valaki ekkortájt felsétált a kórház közelében található, egyedülállóan szép török kori minaret kerengőjére, akkor figyelemmel kísérhette a lassan folydogáló építkezést.
A rendszerváltás előtti évtizedben egy fiatal, agilis, menedzser típusú orvos került a kórház igazgatói székébe, és úgy tűnt, a kórház minden szempontból felzárkózik a megyei kórházak színvonalához.
A kórházi rendszerváltást már egy idősebb, tapasztalt igazgató vezényelte, de két olyan problémával konfrontálódott, aminek hatásai nem múlhattak el nyomtalanul. Az egyik a teljesítmény-finanszírozásra való áttérés volt. Addig a kórházak költségvetését a kiadások alapján tervezték. Ez ugyan mindig szűkös volt, de fedezte az (alacsony) béreket, a legszükségesebb dologi kiadásokat, üzemeltetési költségeket. 1992 után kiderült, hogy az egyik legkisebb lélekszámú megye betegforgalma nem képes stabil bevételt biztosítani három kórháznak, hiszen Eger mellett Gyöngyös és Hatvan is kivette a részét a betegellátásból. Sem a kormány, sem a frissen alakult többpárti, politizáló önkormányzatok nem voltak felkészülve az ilyen, elsősorban gazdasági szükséghelyzetekre.
A másik egy nagy visszhangot kiváltó belső ügy volt: valamilyen okból a kórházi dolgozók körében megszaporodtak a daganatos betegségek és halálesetek. A dolgozók nyugtalanok lettek emiatt, vizsgálat vizsgálatot követett. A frissen megkapott szabadság mámorában a politikai és bulvármédia rávetette magát a témára. A sűrűn változó egészségügyi miniszterek, megyei és városi politikusok nem tudtak mit kezdeni a kialakult helyzetekkel, legfeljebb újabb és újabb átvilágításokat, válságkezelő programokat rendeltek és időnként lecserélték a kórházigazgatókat.
Ekkoriban 1600 dolgozó végezte folyamatosan éjjel-nappal, ünnepnapokon a betegek ellátását. A munkafeltételek egyre rosszabbodtak, a folyamatos pénzhiány állandó nyomás alatt tartotta a vezetőket, a dolgozókat és végső soron a betegeket is. A tulajdonos önkormányzat ülésein állandó témává vált a kórház.
Reményekkel, várakozással, feszültségekkel, vezetőcserékkel, vizsgálatokkal, válságkezelő programokkal telt el a következő évtized. Ha valaki ezeket alaposan átvizsgálja, egy dolog biztosan nem jut eszébe: egy ilyen súlyosan elöregedett épület és eszközállománnyal dolgozó, alulfinanszírozott kórházat magántőke bevonással privatizálni. Pláne úgy nem, hogy az épületek köztulajdonban maradnak, az üzemeltetés magánkézbe kerül, és a magáncég a kórház bevételeiből próbálja előteremteni a hiányzó forrásokat.
Fotó: egerhirek.hu
Egri kórház: fejlesztések és adósságcsökkentés - interjú dr. Tóth Ildikóval,a kórház június végén távozó főigazgatójával
A közösség érdekeit szolgálni - beszélgetés Dr. Vácity Józseffel, az egri Markhot Ferenc Kórház július 1-jétől megbízott főigazgatójával
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!