Dr. Rudas Gábor radiológus elárulta, miért ment el Ausztriába, miért jött haza és maradt itthon.
Hiába Magyarország egyik legnevesebb és legtapasztaltabb gyermekradiológusa, saját, akkor négyéves kislánya simán átverte. Azt mondta a gyerek, hogy nem tud lábra állni, ezért Rudas Gábor három napig a nyakában hordta. Egészen addig, amíg a kicsi meg nem látott egy cicát, akkor ugyanis leugrott a nyakából, és tökéletesen harmonikus mozgással a macskához rohant. Ezzel a történettel kezdte a gyerekek mozgásszervi diagnosztikájáról tartott előadását a Semmelweis Egyetem MR Kutató Központjának igazgatója a napokban megrendezett osteológiai konferencián - írja a radiologia.hu.
- Hogyan lehet az, hogy még ön sem jött rá, a kislánya lóvá teszi?
- Mert a gyerekek óriási színészek, tökéletesen játsszák el a fájdalmat. Vannak ugyan objektív jelek, de 90 százalékban vizsgálat nélkül nem lehet eldönteni, hogy ez most játék, vagy valóban nagy a baj. Épp ezért mindig komolyan kell venni őket, igaz, nem árt némi fenntartás.
- Ön nagyon is komolyan vette őket, hiszen bár radiológusként szerzett hírnevet, első szakvizsgáját gyermekgyógyászatból tette. Mi hajt egy fiatalembert, aki épp elvégezte az orvosi egyetemet, hogy a gyerekgyógyítást válassza?
- Máig azt tartom, hogy nincs annál csodálatosabb, mint egy gyerek. Ady azt írta: az, hogy valaki gyerek, az egy olyan cím, amelyet kivételes esetben, kitüntetésként kellene adni a felnőtteknek. És valóban, a gyerekek gyönyörűek, tisztalelkűek, és nem utolsósorban óriási sikerélmény meggyógyítani őket. Döbbenetes élmény például, amikor megküzdenek egy tumorral, pokoli árat fizetnek, ebben a korban még nem lehet megmagyarázni mi miért történik s mégsem zuhannak össze, s már a kemoterápia másnapján derűsen játszanak tovább.
- Akkor viszont azt nem értem, hogy miért nem maradt a gyermekgyógyászatnál.
- Ha úgy vesszük, maradtam. Hiszen az egyetem elvégzése és három év szombathelyi gyermekorvoskodás után Budapesten a II. Gyermekklinikán kezdtem el dolgozni 1982-ben, de alapjában a radiológián – amiért egyáltalán nem volt tülekedés… A kényszerből azután a radiológia a választott hivatás lett, hiszen megtapasztaltam, milyen óriási jelentősége van a gyermekek gyógyításában a képalkotásnak, konkrétan az ultrahangnak, mely akkor érkezett meg a Gyerekklinikára, de általában a magyar radiológiába is.
- Csaknem 20 évet töltött el a klinikán, már a radiológiai osztályt vezette, aztán egyszer csak elment külföldre dolgozni, akkor, 2001-ben, amikor ez még egyáltalán nem volt általános. Ennyire kellett a pénz?
- Nem, egyáltalán nem erről volt szó, bár – sajnos - lehetett volna. Az történt, hogy elég nagy szakmai vitába keveredtem a klinika vezetőjével, aki végső „érvként" azt mondta, hogy keressek magamnak más állást. Tudom, hogy hihetetlen, de aznap délután megcsörrent a telefonom, Ausztriából kerestek, hogy elmennék-e Linzbe dolgozni. Családom volt, gyermekeim, állásom viszont nem. Addig eszembe nem jutott külföldre menni, de az említett vita miatt igent mondtam. Bevallom, ez a döntés akkoriban dupla vagy semminek számított. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy megállom a helyem, és abban sem, hogy ha így történne, lesz hova visszajönni. Mindenesetre elégtételül szolgált odaállni a főnök elé és azt mondani: rendben, megyek, Ausztriába.
- Ha nem kereste a lehetőséget, hogyan jutottak el Önhöz Ausztriából?
- Húsz év alatt rengeteg konferencián, külföldi továbbképzésen vettem részt, előadásaim voltak, számos publikációm jelent meg nemzetközi folyóiratokban. Azt hiszem, ezek meg talán egy magyar kolléganő ajánlása alapján találtak meg. És bár eleinte tartottam egy kicsit a dologtól, jól döntöttem, hogy igent mondtam. Életem egyik legszebb időszaka volt az az öt év, amit Ausztriában töltöttem.
- Szakmailag és magánemberként is?
- Magánemberként nem mondhatnám, hiszen a családom Magyarországon maradt. Így hetente ingáztam Budapest és Linz között, ami oda-vissza több mint ezer kilométer, nem beszélve a határról, ami akkor még működött, és ott gyakran 2-3 órát kellett várni. Szakmailag viszont hihetetlen lehetőségeket kaptam Linzben. Rám bízták a Gyermekklinika radiológiai osztályának fejlesztését. Szabad kezet és sok pénzt kaptam, így amikor eljöttem onnan – a sors iróniájaként - akkor adták át a fejlesztés utolsó állomásaként az új szívkatéteres labort, és így egy világszínvonalú, Ausztria toronymagasan a legjobb radiológiai osztályát hagytam ott.
- Sok pénzt kapott?! Az osztrákok ezek szerint nem dekázgatnak a forrásokkal az egészségügyben?
- Ausztriában tudják, az egészségügyön és az oktatáson nem szabad spórolni… Például radiológiára költik a pénzt. Tudják, a jó egészségügy egyik alapja a jó diagnosztika, és azt is, hogy a gyors, pontos diagnózis nagyon sok pénzt takaríthat meg s nem csak az egészségügynek, de az egész társadalomnak: sokkal gyorsabban gyógyul a beteg, hamarabb visszatér a munkába, így járulékfizető és nem felhasználó lesz, stb. Ennek megfelelően, például, Ausztriában háromszor-négyszer annyi MR-készülék van, mint nálunk.
- Azért ne feledkezzünk meg arról, hogy nyugati szomszédunk gazdagabb ország…
- Természetesen, de azt hiszem, nem ez a legnagyobb különbség a két ország egészségügye között. Sokkal inkább az, hogy Magyarországon, amit befektetnek, azt pazarlóan, rosszul, ráadásul mindenféle kontroll nélkül teszik. Összességében, nemzetgazdasági szinten, plusz pénz nélkül is sokkal-sokkal jobb egészségügyet lehetne csinálni: ami plusz pénzt betennének a diagnosztikába az pillanatokon belül sokszorosan térülne meg a terápiában, ápolásban, munkaképességben, járulékfizetésben... Na meg a beteg gyógyulásában… Jelenleg a pénz egy nagy, feneketlen, rettentően lyukas zsákba folyik be… A döntéshozók jelentős része ráadásul nem is tudja pontosan, hol a baj, hiszen vagy még nem is látott beteget közelről, vagy már régen elfelejtette milyen is az, illetve milyen a konkrét, gyakorlati egészségügy.
- Elég keserű szavak… Ha ilyen borúsan látja az itthoni helyzetet, miért jött haza?
- Mert 2006-ban kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot: megalapíthattuk a Semmelweis Egyetemen az MR Kutató Központot. Kitűnő kollégákkal, óriási lendülettel kezdtünk dolgozni, fantasztikus lehetőségeink és kezdeti eredményeink voltak, csak aztán beütött a válság. Azóta pénz nélkül próbálunk csodát csinálni, ami olykor sikerül. Például a napi diagnosztika területén – mely az alkalmazott kutatások egyik területe is - alapvető újításokat tudtunk bevezetni többek között a neuroradiológiai, az onkológiai, a gasztroenterológiai MR vizsgálatokban, illetve nagyon büszke vagyok arra, hogy Budapest régiójában világszínvonalú gyerekradiológiát tudtunk kialakítani s nagyon neves nyugat-erurópai, ill. amerikai egyetemek tőlünk kérnek tanácsokat. Persze továbbra is nagyon bosszant, hogy ennél is többet tudnánk tenni, ha a diagnosztikához csak annyi OEP finanszírozást kapnánk, mint bármelyik profitorientált vállalkozás, vagy ha a kutatások terén végre lennének újra pályázatok és azok odaítélésénél kicsit kisebb lenne a korrupció.
- Akkor mégegyszer felteszem másképp a kérdést: nem gondolja olykor, hogy rosszul döntött, kinn kellett volna maradnia?
- De, sajnos sokszor gondolom, s máig kapom külföldről a szakmailag és anyagilag is kecsegtető ajánlatokat. Nagyon fontos a pénz, de van más is: az embernek mégis csak meg kell próbálnia itthon tavaszt csinálni.
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!