Legyen vállalati igény az egészségre

– A foglalkozás-egészségügyre sok szempontból lesajnálóan tekint az orvostársadalom, holott sok tekintetben szerintünk ez a jövő átalakuló egészségügyének egyik alapja. A múlt és jelen nem megfelelő hozzáállásának talán az lehet az oka, hogy a foglalkozás-egészségügyi szakorvos neve hallatán kizárólag a munkaköri alkalmassági vizsgálatokra asszociálnak az orvosok. Természetesen ez egy elvégzendő, jogszabályban előírt tevékenység, az orvosnak e tekintetben az a feladata, hogy a munkakörnek megfelelően igazolja, a munkavállaló az adott munkakör ellátására egészségileg alkalmas-e. A munkavállalót alkalmasnak, nem alkalmasnak vagy korlátozottan alkalmasnak nyilváníthatja.

– Miben tér el ettől a nagyvállalati foglalkozás-egészségügy?
– Az elmúlt években egyre hangsúlyosabban jelenik meg a nagyvállalati igény az egészségügyi kérdések tudatos kezelésére. A modern foglalkozás-egészségügy a vállalati orvoslás, amelynek letéteményese a vállalati orvos. A nagyvállalat elemi érdeke, hogy munkavállalói minden felmerülő egészségügyi problémáját akár saját szolgáltatásban oldja meg.

– Mi ennek az oka?
– Vegyünk egy gyártóüzemet, amelynek van 1000 munkavállalója, akik mondjuk a környező 30 településen 45 háziorvoshoz tartoznak, a progresszivitás magasabb szintjein pedig teljesen kusza a helyzet. Ez humánerőforrás-menedzsment szempontjából szinte kezelhetetlen helyzetet eredményez. Nemcsak az az igény jelenik meg, hogy egy ekkora közösség egészségügyi állapotáról tájékozódjon a munkáltató, hanem gondoskodjon is róla.

 

– Alapvető érdek vagy versenyelőny?
– A szabad versenyes kis magyar kapitalizmus elérte azt a fejlettségi szintet, hogy egy adott ipari szektorban nagyjából azonos juttatási, javadalmazási és jutalmazási rendszer működik. Nincsenek nagy kilengések, az egyik autógyárban, azonos pozícióban nem lehet kétszer annyit keresni, mint egy másik helyen. Vannak ugyan néhány százalékos jövedelmi eltérések, de lényegi különbség nem tapasztalható. Ezért ha egy vállalat többet, mást szeretne nyújtani munkavállalójának, az 1920-30-as évek ipari társadalmához hasonlóan a munkáltató egyre inkább egészségügyi szolgáltatóként jelenik meg. Egyre több nagyvállalati HR-vezető ismeri fel, hogy az egészségügyi szolgáltatások nyújtása hozzájárulhat egy vállalat munkaerő megtartó képességének fokozásához, növelheti a dolgozók lojalitását.

– A vállalatok vásárlóként fognak megjelenni az egészségügy piacán?
– Úgy látjuk, nagyjából ez előtt állunk. Erre persze rátesz egy lapáttal, hogy mindeközben az állami egészségügy egyre bizonytalanabbá válik. A munkáltató számára nem fogadható el, hogy a munkavállaló két hónap múlva kapjon ultrahang-vizsgálatra időpontot, mert a munkából kiesett idő számára konkrét gazdasági kárt okoz. Ma pedig mindennapos panasz, hogy jó néhány hétbe telik, míg az érdemi diagnózisig jut el a beteg, és akkor az esetleges terápiáról még nem is beszéltünk.

– Igaz ez minden munkavállalói rétegre?
– Sőt, fontos látni, hogy itt most nem elsősorban a menedzserekről és irodai szakemberekről beszélek, hanem azokról, a magyar munkavállalók jelentős tömegéről, akik fizikai munkásként a GDP meghatározó részét termelik az országban. Egyértelműen kialakulóban van egy olyan, gondoskodni akaró vállalati kör, akik elvárják a helyben nyújtott egészségügyi szolgáltatást, amelynek része a ma már inkább preventív orvoslásnak tekinthető foglalkozás-egészségügy. Természetesen itt is meg kell ítélni a munkavállaló munkaköri alkalmasságát. Másrészt azonban elvárás, hogy az orvos megismerje a gyártási technológia konkrét részleteit, és megítélje: az adott technológiának milyen egészségkárosító hatása lehet. Míg ezek korábban jellemzően biológiai expozíciók voltak, ma a szakma sokkal inkább a fizikai és pszichés megterhelést elemzi. Egyre hangsúlyosabb a pszichoszociális kockázat értékelése, nagy tanulmányok mutatják be ennek befolyásoló hatását, nemcsak a munkavállalók termelékenységére, hanem a munkabiztonságra, munkahelyi balesetekre is.

 

– Hogyan lehet ezeket a hatásokat kezelni?
– A munkáltató érdeke, hogy valódi prevenciós terve, jól meghatározott stratégiája és működő gyakorlata legyen. A gyártósori munkavállalók körében egyre hangsúlyosabbak a mozgásszervi ártalmak. A nagy üzemekbe heti rendszerességgel megjelenő szakorvosi ellátást, például nőgyógyászati, fül-orr-gégészeti, szemészeti, bőrgyógyászati rendelést kell biztosítani. A női munkavállalók teljes körét meg kell tanítani például az emlő önvizsgálatra. A mozgásszervi betegségek korai megelőzésére és kezelésére gyógytornászra van szükség. Például van olyan autóipari partnerünk, ahová hetente kétszer jár gyógytornász. A munkavállalók kis csoportokban fordulnak hozzá, és olyan gyógytorna mozgássorokat tanít be, amelyek a futószalagon lévő mozgássor ellen hatnak – természetesen megfelelően kidolgozott tudományos háttérrel.

 

– A vállalati egészségügy gravitációja növelheti az állami egészségügyi rendszerből való elvándorlást?
– Igen is, meg nem is. Ezt a változást nem szakmapolitikai erők, hanem az átalakuló megrendelői igényrendszer mozgatja, amihez változnia kell az állami egészségügyben szocializálódott orvosoknak is. A vállalati egészségügy széles orvosi tudásszemléletet igénylő szakmává vált. Nem azért, mert így döntött a kormányzat, hanem mert a vállalati igények ilyenné formálják. A versenyhelyzet azonban fennáll, mert preventív orvoslással, jó szakorvosként, jelentős jövedelemre lehet szert tenni. De nincs messze a következő lépés. A prevenciós tevékenység következő állomása a terápiás beavatkozások sora lesz, ahonnan már csak egy lépés választ el bennünket a vállalati, szektoriális kiegészítő egészségbiztosítók megjelenésétől.