MAGYAR ÁPOLÓK NAPJA

A szeretetben benne van a tisztelet is, csak melegebb, közelibb, emberibb. Aki mostanában beteg volt, az tudja, miről beszélek. Aki látta őket „műszak” végén, amikor az is nehezükre esik, hogy elinduljanak hazafelé, a pihenés, a család irányába – az tudja, miről beszélek.

Aki látta őket minden erejüket megfeszítve a COVID osztályon, talpig szkafanderben és védőköpenyben a levegő után kapkodó beteget nyugtatni, majd a lélegeztető gép teremtette monotóniában figyelni a beteget, adagolni a gyógyszereit, és imádkozni, hogy legyen visszaút a fiatalabb vagy idősebb betegnek – az tudja, miről beszélek.

Aki látta őket sírni, mert minden erőfeszítésük ellenére elszállt a lélek, amelyikkel utoljára ők beszéltek, velük üzentek utoljára szeretteiknek – az tudja, miről beszélek.

Aki látott mentőápolót az élete kockáztatásával bekúszni egy roncsba, hogy testével védje a sérültet és az orvosát – az tudja, miről beszélek. Aki látott „triázs nővért” egy túlzsúfolt sürgősségi osztályon éjféltájt küzdeni a reménytelenséggel – az tudja, miről beszélek.

Aki látott főnővért COVID és influenza járványban egy-két ápoló megbetegedése vagy kilépése esetén napi, éjszakás vagy hét végi beosztást remegő kézzel, sápadtan csinálni – az tudja, miről beszélek.

Sokszínűség és egység

Egy hatalmas, sokszínű, mégis egységes társaságról, amely mindig ott van a beteg mellett. Mindig ott van az orvos mellett is, hiszen gyakran ő a gyógyító kinyújtott keze, távollétében a legfontosabb érzékelője, utasításainak végrehajtója. De az orvos elmegy, mert több beteg, több betegszoba, nagyobb ambulancia a mozgástere. Az ápoló ott marad. Az a dolga. Fognia kell a beteg kezét. Az is a dolga.

Legyünk őszinték, nem mindig sikerül. Sajnos nem ritkák az olyan helyzetek, amikor a feladathoz képest kevesen vannak. Ilyenkor elképesztő feszültségben próbálnak eleget tenni a kötelességüknek. Személyes áldozatokat is vállalnak, a kieső, megbetegedett kollégákat a saját pihenésük rovására pótolják.

Nekik van a legkevesebb ráhatásuk az egészségügyi rendszer működésére. Velük szemben hatalmas a munkájukat szervező, irányító vezetők felelőssége. Ahhoz, hogy eredményesen és jól dolgozzanak, ne égjenek ki, ne fásuljanak el, ne öregedjenek meg idő előtt, ne betegedjenek meg a kivédhető terhelésektől, a környezetüknek kell segíteni és képviselni az érdekeiket.

Amikor az egészségügyi rendszer reformjáról, korszerűsítéséről beszélnek „a nagyok”, akkor tudniuk kell, hogy a „mélyben” több, mint százezren cipelik a terheket. A beteg emberrel közvetlen kapcsolatban lévő összes tevékenység terheit. Amikor változik az alapellátási ügyeleti rend, akkor a körzeti ápolók és a mentőápolók érdekére is figyelni kell. A munkaszervezéstől az orvostechnikai segítő eszközök beállításán keresztül a napi megélhetésükig, pihenésük biztosításáig.

Kossuth Zsuzsanna

A Magyar Ápolók Napja február 19-e, Kossuth Zsuzsanna születésnapja. Kossuth Lajos húga, a bátyja felkésére kezdte megszervezni a sérült és beteg honvédek ellátását a szabadságharcban. Sokan köszönhették életüket, egészségüket a szervezett ellátásnak. Ezt a szakmai kultúrát a szabadságharc leverése eltüntette, de az emléke fennmaradt. Érdemes megjegyezni, hogy kb. négy évvel előzte meg Florence Nightingale háborús fellépését. De míg a „lámpás hölgy” tevékenységét Viktória királynő támogatta, a harctéri sérültek ellátási statisztikáival bevonult a tudományos irodalomba és elindíthatta a korszerű ápolóképzést, nekünk, illetve Kossuth Zsuzsannának nem volt ilyen szerencsénk. Kelet-európai sors.

Az Orbán kormány 2014-ben jó érzékkel vitte az országgyűlés elé a javaslatot, hogy ezen a napon mi is ünnepeljük az ápolóinkat. Még az idő méhében rejlett a COVID-pandémia, az ukrán háború és a következményes válságok. Emiatt is figyelem érdeklődéssel, hogy 2023 telének végén, ugyan hogyan ünnepelhetjük az ápolóinkat. Milyen elismerést, támogatást kaphatnak egy olyan válság közepén, ahol napirenden van az egészségügy reformja, átalakítása, esetleg korszerűsítése. Ez mindannyiukat érinteni fogja. A folyamat bizonyos szakaszán nehézségeik, többletfeladataik lesznek. Kapnak ehhez támogatást? Milyet?

Egy kis napi politika

Ha valamivel maradéktalanul egyetértek a MOK követelései közül, akkor az a szakdolgozók mielőbbi fizetésemelése, jövedelmük olyan szintre emelése, amelyik megfelel munkájuk nehézségének és fontosságának.

Szűkszavú hír adta tudtunkra, hogy a hét elején Pintér Sándor belügyminiszter, Kincses Gyula a MOK elnöke és Nagy Marcell a MOK főtitkára hivatalos megbeszélést folytattak. Takács Péter államtitkárról nem történt említés. A miniszter úr a kamarai követelések konkretizálását és számszerűsítését kérte. Úgy tűnik, Nagy Marcell jelenléte és Takács Péter hiánya a tárgyalást „magánjellegűről” „hivatalossá” változtatta. Ennyit tudhatunk.

Mindeközben, az új ügyeleti rendszer bevezetése egyelőre folydogál a saját medrében, legalábbis Hajdú-Biharban. Bajokról, konfliktusról nem hallunk. Annál inkább feszültséges az előkészítő munka Győr-Moson Sopron és Szabolcs Szatmár Bereg vármegyékben. Érdekes interjút adott egy lap elemző cikkében Szijjártó László, a Győr-Moson-Sopron megyei MOK elnöke. Érdemes végigbogarászni, hogy mennyi valóságos probléma, mennyi érzelmi korábbi sérelem, mennyi elképzelt, de nem bizonyítható konfliktus jelenik meg. Mintha egyes orvosok, orvoscsoportok korábbi konfliktusai, félelmei, szorongásai, rossz tapasztalatai bugyognának a felszínre. Ezek alapján számosan akkor sem bíznak a rendszer átalakítását tervezők és végzők szándékaiban, ha nincs konkrét bizonyítékuk a hibára vagy a rossz szándékra.

Ha összefoglalhatom, amit érzékelek: a magyar orvosokkal elkezdett vagy folytatandó kommunikáció nagy részét a bizalom helyreállítására kell fordítani.

De ez kétirányú utca. A MOK javasolta protest magatartás a kormány iránti bizalmatlanságot fejezi ki. Még akkor is, ha az a betegeket használja a fenyegetés „eszközének”. A kormány egyes intézkedései az orvosokkal kapcsolatos bizalmatlanságnak is felfoghatók. Ez így már rövid távon is tarthatatlan. Ezért örülök, hogy a belügyminiszter tárgyalásokat kezdeményezett. Meg kell állapodni. Rövid távra és hosszabb távra egyaránt. Egy kormány és egy köztestület vitájában nem „húzhatja a rövidebbet” az a nép, amelyik sajátos eljárásrendben mind a kettőt megválasztotta. Erősen különböző eszközökkel, lehetőségekkel, nyilván különböző jogi és politikai erőtérben, de regnálása idején mindkettőnek a lakosságot kell szolgálnia. Most nem akarom folytatni, hogy milyen szcenáriók lehetségesek, de éppen 13-15 évvel ezelőtt ezeket egyszer már Magyarországon, természetesen más szereposztásban már kipróbálhattuk. Most jobb lenne elkerülni a konfrontációt. Van elég baj a külvilágban, és van elég javítani való a magyar egészségügyben.

Az orosz-ukrán háborút és válságot nem mi fogjuk megoldani. Nagyon helyesen, mi a békének szurkolunk, igazán nincs más alternatíva.

A mi, látszólag kicsi, de valójában mély gyökerű egészségügyi rendszer válságunkat, amelyiknek mind a gazdasági, mind a humán erőforrás vetülete komoly és gyors megoldásokat követel, csak mi tudjuk megoldani.

Sikerülnie kell!

Ennek sikerülnie kell, hogy jó szívvel mondhassuk: Isten éltesse a magyar ápolókat az ünnepnapjukon, de azon kívül is. Maradjanak mellettünk, fejlődjenek, gyarapodjanak, mert nem kevesebbre, hanem már ma is több ápolóra van szükségünk. Legyenek büszkék a hivatásukra és találják meg benne mindazt a szakmai sikert és emberi örömöket, amelyre oly nagy szükségük van!