MARADOK!

Személyes kapcsolatom a Magyar Orvosi Kamarával nagyon régi és meglehetősen bonyolult. Egyes részei népmesének tűnhetnek, pedig „az igazat, csakis az igazat…” írom. 

Történeteim a Magyar Orvosi Kamarával

Az orvosi kamara fogalmáról, múltjáról először pályakezdő orvosként hallottam. Fiatal szakorvosként Bécsben ért a meglepetés: munkába lépésem előtt az egyéb hivatalos tennivalók között be kellett mutatkoznom az Osztrák Orvosi Kamara egyik bécsi irodájában. Ezekről is írtam egyik régebbi cikkemben.

Amikor a rendszerváltás előtt már hozzá kellett látni a magyar egészségügy korszerűsítéséhez, megkerülhetetlen kérdés lett az orvosok hiányzó önigazgató köztestülete. Elsősorban az információs aszimmetria miatt, de a betegellátás sajátos szervezeti követelményei érdekében is szükséges volt az orvosok sokkal jelentősebb aktív részvétele az ellátásszervezésben. Már akkor látszott, hogy az évtizedekkel korábban kialakult hálapénzrendszer minden korszerűsítést, minden szükséges és ésszerű változtatást akadályoz. Hiába volt könyvtárnyi irodalma, a kivezetéshez, a betiltásához se pénz, se politikai bátorság nem volt. Erre még több, mint harminc évet kellett várni. Szakemberek elvándorlása, rendszeressé váló intézményi adósságválságok és egy váratlan és helyenként pusztító pandémia kellett, hogy valami elkezdődjön.

Személyes viszonyomat a kamarához a fent elérhetővé tett cikkben igyekeztem árnyaltan megvilágítani. Itt most még annyit, hogy a tavaly karácsony előtt rapidan kirúgott-felmentett igazgatókhoz hasonlóan mentett fel engem az akkori miniszter a ma már Manninger Jenő nevét viselő Baleseti Központ igazgatói székéből. Ettől kezdve olyan gyógyító tevékenységet nem végeztem, amihez a MOK-tagság kötelező lett volna. Mégis maradtam, mert az orvosi identitáshoz méltó és szükséges egyetlen szervezetnek tartottam és tartom ma is.

Bizonytalanság, vagy a bizalom hiánya?

Persze, néhányszor megrendült a bizalmam az aktuális képviselőkben, vezetőkben, de kitartottam. Akkor is, amikor az Orvosok Lapja szerkesztőjeként támadtak, a 2019-es tisztújítást megelőzően, de akkor is, amikor a karaktergyilkos kampányban nyertes társaság egyik alelnöke, Lénárd Rita, három év múlva valamilyen okból nyilvánosan szembefordult korábbi szövetségeseivel és azt javasolta, hogy ne fizessünk tagdíjat.

A kamarai elnökség és a kormány konfrontációját súlyos hibának tartottam, mert egy szakmai köztestület és egy kormány összecsapásából a szakma csak bizonyos feltételekkel jöhet ki nyertesen. De ehhez tanulmányozni kellett volna a nyugat-európai orvosi kamarák küzdelmeit. Ennek a következménye a jelenlegi egyesületi kamarai lét, több, mint 30 ezer taggal.

Ez már nem az én világom – mondtam magamban, amikor az elmúlt hetekben ismételten megjött a MOK tagdíj egyenlegközlője, ami finoman figyelmeztetett, hogy adós vagyok a 2024-es tagdíjjal.

Kell ez még nekem? Van még valami az általam is épített, féltett, szeretett MOK romjaiból? Az elmúlt évek és hónapok kommunikációjában – hogy finom legyek – nem sok örömet leltem. Svéd Tamás szakszerű és eredeti írásaira már korábban felfigyeltem, de ez nem tűnt a fősodor –main stream gondolkodásnak.

A remény erősíti a bizalmat?

És akkor jött egy impulzus, pár napja megjelent egy hosszú, elemző-összefoglaló írás a MOK honlapján. Szerzője Svéd Tamás, a MOK főtitkára. A címe vicces, de a mögötte leírt tények és összefüggések súlyosak és komolyak: Nem jön ki a matek – avagy mire elég, ha a koldus a fogához veri a garast?

Kérem, Tisztelt Olvasóim, mindenki olvassa el alaposan. Ha a MOK ezt a gondolatsort és ennek folytatásában a részletek elemzését tűzi a zászlajára, akkor megtalálhatja a szakmai helyét a mai zavaros világban. Akkor érdeke lesz a kormánynak helyreállítani a köztestületi jogviszonyt. Azt látom, hogy vannak találkozások a miniszter és egyes vezetők között. Hallom, hogy talán 17-én lesz egyeztetés a budapesti ügyeleti rendszerről. Ez a legnagyobb és kis képzavarral a legbonyolultabb „falat” az ügyeleti rendszerben. A lehetőségekhez képest jól kellene megcsinálni.

Néhány javaslat

Ha én javasolhatok valamit, akkor az ügyeleti rendszer után a kórházi sürgősségi osztályok átvizsgálását, fejlesztését támogatását tenném meg a következő prioritásnak. Egyrészt azért, mert rengeteg történet kering a szakmában és a közvéleményben hosszú várakozásokról és egyéb hibákról. Másfelől azért, mert csak a sürgősségi lánc rendbetétele, megbízhatósága teremti meg a szakmai alapját a további szervezeti és működési változtatásoknak.

Valószínűleg Svéd Tamás nem látja teljes mélységében a megyei kórházak épített környezetének strukturális elmaradottságát. A nagyobb kórházak főleg uniós pénzből történő „felújítása” csak átmeneti javulást tudott előidézni. Elmaradt karbantartásokat pótolt és modern műszereket állított be. De a gyógyítás 50-100 évvel ezelőtt kialakult építészeti struktúrái még a nyílászárók és burkolatok cseréjével, és kiegészítő diagnosztikai és műtőblokkokkal sem lettek teljes értékű korszerű kórházak. És több fővárosi kórház, de egyes egyetemi campus részletek sem lettek komoly formában átalakítva.

Az elemzésében megemlített évtizedes alulfinanszírozottság egyik drámai hatása a régi telephelyek műszaki állapota. De ezeknek határai és korlátai vannak. Réges-régen el kellett volna kezdeni egy olyan, részben zöldmezős kórházépítési programot, amelyik évtizedek alatt leváltja a már valóságban is műemléki épületeket. Ezekben már a betegeket és a személyzetet is veszélyezteti a lényegében legyűrhetetlen kórházi fertőzések tömege. Ezek ellen már sokkal modernebb technológiákra van szükség. De nem magyarázom tovább. Aki a magyar egészségügy fejlesztéséhez felelősen hozzá akar szólni, nézzen meg néhány kórházat Európában, amit az elmúlt 5-10 évben adtak át, és meg fog lepődni.

Legyen a MOK-nak széles körben támogatott reformterve!

Sok mindenről tudnék még írni, de akkor nem marad idő Svéd kolléga cikkének alapos elolvasására. Pedig ez most stratégiai jelentőségű feladat. Jellemző a mai mentális állapotokra, hogy egy „zárt orvosi portál” máskor sokkal kisebb jelentőségű dolgokon vitatkozó népe összesen hat hozzászólást produkált. Azok se igazán érdemiek.

Ha sikerül kialakítani a MOK szakmai fejlesztési és egyben korszerűségi stratégiáját, és ehhez közmegegyezést teremt a szakmában, akkor történelmi szerepet vállal. Egy ilyen modernizálási koncepció, reformstratégia már összevethető lehet a kormány nyilvános (törvények, saláták és jogszabályok) és nem nyilvános, de érzékelhető (BCG) reformirányaival. Kialakulhat értelmes szakmai polémia a hirtelen felindulásból elkövetett sértegetések helyett. Ez a kormánynak politikai érdeke is.

Svéd Tamás cikke nem bontja ki, de rá lehet jönni, hogy a „nem cselekvés” is cselekvés. Konzerválja a rosszat vagy tovább rontja azt. Másfél évtized után, az uniós választáson átrendeződni látszik a hazai pártstruktúra. A 2026-os választás már kétesélyes lehet. A most bajban lévő egészségügy lehet a mérleg nyelve. Több ország tapasztalata alapján ezt mindenkinek világosan látnia kell. Még csak néhány órája történt Angliában a Munkáspárt földrengésszerű győzelme a régóta kormányzó Konzervatívok felett. A NHS bajai és bukdácsolása súlyosan estek a latba. A mi egészségügyünk gyógyulásához is szükség van a kamarára.

Igy azután pénteken délután átutaltam a MOK-tagdíjat.

Köszönöm, Svéd Tamás kolléga: maradok! 

Címlapkép: a 2019 júniusában megnyitott bécsi Klinik Floridsdorf épülete. Forrás: Wiener Gesundheitsverbund