Az állam új és újabb feladatokat vállal, miközben a meglévőkkel sem boldogul.
A folyamatos forráshiány mellett olyan változásokat szenvedett el az egészségügy, amely tovább növelte amúgy is jellemző fragmentáltságát, s nem javított a kormányváltáskor örökölt helyzeten, fogalmazódott meg az ELTE TáTK-Astra Zeneca szimpóziumán, amelyet május 31-én Hozzáférhetőség a magyar egészségügyben címmel rendeztek az ELTE TáTK-n.
Már nem a szakadék szélén, hanem a szakadékban vagyunk, fogalmazott Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász Rácz Jenő képi eszközeire utalva. Kritikusan véleményezte az eltelt három évet: megszűnt az önálló miniszteri státusza a területnek, rontva az ágazat pozícióját a kormányon belül, az államosítás pedig újból szerephalmozóvá tette az államot, holott a rendszerváltás után épp az volt az elvárás, hogy meg kellene osztania a funkciókat. Újabb és újabb feladatokat vállal az állam, miközben a meglévőkkel sem képes igazán boldogulni.
A Semmelweis Terv (ebben szó sincs államosításról) ajánlásait nélkülözi a kialakuló modell, nincsenek ösztönzők, minden beavatkozás felülről érkezik, ugyanakkor az alulról érkező kezdeményezések nem élveznek támogatást. A helyi közösségi kontroll fokozatosan eltűnik és a magánforrások bevonása nincs támogatva. Az elmúlt három évben fokozatosan romlott az ágazat gazdasági-pénzügyi pozíciója, az egészségügy, bár a kormányprogramban még prioritásként szerepelt, valójában nem vált hangsúlyos területté – adott összegzést az uralkodó állapotokról.
Az államosítás következményeként a GYEMSZI – amelyet eredetileg országos szintű ellátásszervezésre, módszertani központként hoztak létre –, intézményfenntartóvá vált, számos döntést vont magához, rengeteg adatot kért ezekhez, s ezzel lelassult a döntéshozatal az instabil ellátórendszerben.
Nagyon sok olyan változás történt, amelyet nem az egészségügyért felelős államtitkárság indított: új tendencia, hogy más tárcák is szívesen avatkoznak bele az egészségügyi döntéshozatalba, élénknek mutatkozik például a közigazgatási tárca vagy éppen az NGM, jegyezte meg az egészségügyi közgazdász.
Az átalakítás során teljesült az a politikai ígéret, hogy kórházat nem zárnak be, ám kérdés, hogy minden intézmény életképes-e. Gondként vetette fel, hogy az új területi ellátási kötelezettség kialakításakor nem történt meg a tvk szisztematikus átcsoportosítása, illetve a megszakadó orvos-beteg kapcsolatok nem igazán tudnak újra installálódni.
A kényszernyugdíjazási szabályok bevezetése (amelyeket nem is tévedésként, hanem egyenesen bűnnek minősítenek egyes szakértők – a szerz.) sokat ártott az egyébként is orvoshiánnyal küszködő ágazatnak. Erre és az egyre növekvő forráshiányra reflektálva is komoly jelzést adott a kórházszövetség állásfoglalásában, de nem lehet figyelmen kívül hagyni az ÁSZ jelentését sem. A számvevők egyértelműen leírták: a kórházak kiadásaira nem nyújt fedezetet az állami támogatás, tartós az alulfinanszírozottság.
Döntés: bizonyítékokon alapul vagy sem
Illúziónak minősítette Kaló Zoltán, ELTE TáTK Egészség-gazdaságtani Kutatóközpont vezetője azt a szakmai felvetést, hogy a hatékonyság növelésével feltárt tartalékokból fedezni lehet az ágazatban mutatkozó hiányt, és hogy abból szükséglet szerinti ellátást lehet biztosítani.
Két irányítási rendszert mutatott be. Az egyik bizonyítékokon alapul, amelyben a döntések indoklása tudományos módszertannal végzett számítások szerint történik. Az egészségügyi technológiákat egészséghatás-vizsgálattal, költséghatékonysági modellezéssel értékelik. A döntések felett kontrollszerepe van az egyetemi központoknak, kutató intézeteknek és a civil szférának. Bár ez esetben kevesebb technológia befogadása történhet meg, kevesebb a sikerdíj is, ám kisebb a lehetőség a korrupcióra, paraszolvenciára, ugyanakkor a betegek hozzáférése jobb a befogadott technológiákhoz.
A másik irányítási rendszer, a folyamatszabályozott szerint a költséghatékonyságot hiteles és valid módon nem lehet mérni, helyette kollektív véleményalkotás, testületi döntéshozatal szükséges. Ezzel ugyan több technológia befogadása is megvalósulhat, több pozitív politikai üzenet is születhet, nem beszélve bennfentes szakértők sikerdíjáról, de törvényszerűen megjelenik a korrupció, a betegek hozzáférését ugyanakkor korlátozzák, így teret nyer a paraszolvencia is.
Ha ár- és volumenkorlátok biztosítják a folyamatszabályozott rendszert, akkor fűnyíróelv szerint bármilyen mértékű forráskivonást meg lehet valósítani, miközben papíron működőképes marad a rendszer, még ha a betegek jelentős része nem fér hozzá a közfinanszírozott technológiákhoz Kaló Zoltán szerint. Ebben a szisztémában a fő cél a rendszer túlélése, nem a beteg gyógyítása, a hiány miatt pedig kódolva van a rendszerben a korrupció és a morális válság fokozódása.
Kaló szerint a legfontosabb kérdés a mindenkori politikai és egészségpolitikai döntéshozók számára, hogy a válságra hivatkozva javítani akarják-e az egészségpolitikai döntéshozatal megalapozottságát vagy az elmúlt évekhez hasonlóan csak a (köz)kiadások kontrolljára koncentrálnak. Azaz melyik módszert választják: a bizonyítékokon alapuló döntéshozatalt vagy folyamatszabályozást ár- és volumenkorlátokkal.
Az egészségügyi közgazdász szerint a rendszert újra kell tervezni, s ennek során forrásbevonásra és csomagszűkítése van szükség. Mint hozzátette: az egészségpolitikai és finanszírozói döntések indoklását és háttérszámításait (a bizalmas adatok kivételével) hozzáférhetővé kell tenni a kutatók és a civil szféra képviselői számára, hatását monitorozni kell tudományos kutatási módszerekkel.
Vitrai József, az Országos Egészségfejlesztés Intézet munkatársa ellátáshoz való hozzáférési adatokat tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy az alacsonyabb jövedelem akadályozza az ellátások igénybevételét, így az anyagi korlátok miatt a szegényebbek kevesebb ellátást kapnak. Ezért óv attól, hogy a hozzáférést anyagi feltételekhez kössék, mert az tovább növelné az egyenlőtlenséget.
Az uniós népegészségügyi pályázati forrásokhoz való hozzáférésről dr. Kovács Viktória, az „Expert Group for Assessing Impact of Public Health Research, DG Research and Innovation" Munkacsoport tagja beszélt, míg az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés esélyeit a betegek szemszögéből Bernáth-Lukács Zsuzsanna, elnök, SzívSN Országos Betegegyesület mutatta be.
1. rész: Szócska Miklós előadása a tanácskozáson
2. rész: Egyszerre van jelen hiány és pazarlás
3. rész: Értékválasztás: stadiont építünk vagy gyógyítunk
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!