Minket valahogy nem zavar eléggé a harmincezer halott

Az eddig is részben informálisan fenntartott betegutak összekuszálódtak, sokszor nem egyszerű a betegeknek ellátáshoz jutni, a sorok nőnek – mondja Svéd Tamás, az orvosi kamara titkára a Népszavának adott interjúban.

Most szeptember elején mi a realitás? Mire számíthat a beteg, ha ellátásra szorul?

Nagyon kevés objektív információnk van arról, hogyan néz ki ma a betegellátás, de a hozzánk érkező hírek szerint az egészségügy teljes újraindulása még várat magára. Érdemi motiváció hiányában nem pörgött fel a várólisták ledolgozása sem. A fenntartott és az újabb betegekre várakozó Covid-osztályok miatt egyes osztályok, rendelők még eredeti helyüktől távol, csökkentett eszközparkkal és kapacitással működnek. Máshol mostanra, az átlagfinanszírozás idejére időzítették a felújításokat, karbantartást. Így az eddig is részben informálisan fenntartott betegutak összekuszálódtak, sokszor nem egyszerű a betegeknek ellátáshoz jutni. A sorok sok helyen nőnek – s velük a frusztráció a betegek és ellátók oldalán egyaránt.

Mi látszik a béremelés hatásából?

Azzal, hogy megtörtént, több évtizedes adósságát törlesztette az orvosoknak a társadalom. A béremelés és a hálapénz büntetendővé válása mindenképpen nagy dolog – ugyanakkor ezek önmagukban nem váltották meg a világot. Így viszont a változások paradox módon még ronthatták is átmenetileg a betegellátást bizonyos területeken. A paraszolvencia minden káros hatása mellett egyfajta teljesítményösztönzőként is működött. Azzal, hogy a munkavégzés mennyiségétől függetlenül minden orvos csak az életkora alapján differenciált bért kap, elveszett az érdekeltsége abban, hogy túlmunkát végezzen, minél több beteget lásson el. A fizetése akkor is ugyanakkora, ha az elvárhatót teljesíti és akkor is, ha agyonhajszolja magát a műszakja alatt meg esetleg utána is. Hosszú távon az lenne a cél, hogy ne is legyen szükség az egészségügyi személyzet túlmunkájára, de a jelenlegi széttagolt rendszerben ez még elkerülhetetlen. Nincs súlyozás abban sem, hogy ki milyen progresszivitási szinteken végzi a munkáját, de abban sem, hogy mekkora az adott helyen a felelősség. Továbbra is létezik egy csomó olyan kis kórház, amelyek fenntartása nehezen indokolható egészséggazdasági, vagy szakmai érvekkel, viszont a helyi politikai erők végletekig ragaszkodnak a működtetésükhöz. Ám ha ezekbe a szülészeti vagy sebészeti osztály megtartásához orvost kell szerezni, akkor őket a nagyobb kórházakból szipkázzák el. Ezek a kisvárosok képesek lakást adni, kiegészítő díjazást fizetni, miközben azokon a pontokon, ahová ezek a kórházak is továbbküldenék a súlyosabb betegeket, már nem lesz elegendő orvos. Az ügyeleti díjak rendezése is várat magára, így sok helyen bicebócán döcög a rendszer, nem egyszerű kiállítani az ügyleti stábokat. Részben emiatt is indultak már furcsa mozgások: számos kórházban például a nőgyógyász szakorvosok derékhada a magánellátást választotta, eltűnt a közellátásból. Maradtak helyettük a rezidensek és a nagyon idős, olykor hetven feletti főorvosok, akiknek a mostani bérezés mellett abszolút megéri nyugdíj helyett visszatérni a munkába. Mindez azt jelentheti, hogy adott esetben egy magas progresszivitású nőgyógyászati osztályon ügyeletben egy rezidens és egy idős orvos végzi a császármetszést, a súlyos vérzések ellátását. Ez pedig semmiképpen sem volt cél. A kamara olyan rendszert szeretne hosszú távon, amelyben ha valaki ledolgozta az életét, akkor megtehesse, hogy elmegy nyugdíjba, könyvet ír, előadásokat tart, oktat és tanácsot ad, de nem áll éjszaka a műtőben. Emellett a középkorú szakorvosok fogyásával egyre több kórházban nem vagy alig elérhetőek bizonyos vizsgálatok, mint amilyen a korai magzati rendellenességeket megállapítani tudó genetikai ultrahang. Az érintett páciensek most jobbára csak a magánellátókhoz mehetnek, de az ottani vizsgálatot már nem engedheti meg magának mindenki.

Kicsit paradox, hogy éppen a betegek sínylik meg, ha az orvos több fizetést kap...

Az orvosi bérek emelése önmagában az ellátáson, a betegek közérzetén nem sokat javított, a magyar egészségügyi ellátás ettől még ugyanolyan egyenetlen és esetleges maradt. Máig hiányoznak az élő, karbantartott, a nemzetközihez igazított hazai protokollok, és hiányzik a minőségbiztosítás, a transzparens minősítő rendszer. Pedig ezek együtt biztosítanák, hogy mindenhol az országban minden beteg azonosan magas színvonalú ellátásban részesüljön. Hiányoznak az előbbi protokollokhoz igazított minimum-feltételek: egy adott szintű osztályon milyen műszereknek, mennyi és milyen tudású személyzetnek kellene rendelkezésre állnia. Jelenleg ezen minimum-feltétel listák részben elavultak, részben már az elkészültükkor is csak a vágyálmokat tükrözték. Így viszont mára az ellenőrzésük látszattevékenységgé silányult. Ha az az előírás, hogy minden osztályon kell lennie egy defibrillátornak, akkor az ellenőrzés úgy zajlik, hogy valaki tolja maga előtt az épület egyetlen működő gépét és igyekszik öt perccel előbb megérkezni az adott osztályra mint az ellenőrök.

A teljes interjú a portálon olvasható.