MOST KELLENE ÉSZNÉL LENNI!

A friss hírek alapján, kis jóindulattal azt mondhatjuk, hogy 2023. április 1. hajnalán a magyar kormány – Magyar Orvosi Kamara, vagy Magyar Orvosi Kamara – magyar kormány hidegháborúban „win-win” közeli helyzet van.

Két gyorsjelentéssel illusztrálom:

1. Győr-Moson-Sopron Vármegyében több mint 130 háziorvos és gyermekorvos szerződött az Országos Mentőszolgálattal ügyeleti ellátásra, tehát az eddig segítő rezidensek visszatérhetnek kórházi tanulmányaikhoz és munkájukhoz. A ma induló Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyében közel kétszáz szerződött orvossal kezdődik az ügyeleti tevékenység.

2. A MOK tagjainak több mint a fele megmaradt a szervezetben, annak ellenére, hogy nem kötelező a tagság. Március 31-én este 29 ezer közelében jár a maradók létszáma és még hátra van több mint egy nap a jelentkezési határidőből.

Mind a két helyzet rendkívül törékeny. Nehogy felborítsák!

Az ország nagyobb része: 15 megye és a főváros még az OMSZ ügyeleti szervezése előtt áll. A MOK korábbi tagságának hiányzó része a szervezet gazdálkodásának egyensúlyát veszélyezteti. Egyik helyzet veszélyességét se szabad lebecsülni. Aki ezek után bármelyik oldalon győzelmet hirdet, „az egyéb gazságokra is képes”!

Orvosok, betegek, egészségügyi rendszer

Tudniillik – vagy aki nem tudja, foglalkozzon valamilyen más területtel, zenével, festészettel vagy sporttal – a magyar egészségügyi rendszert, hasonlóan a világ más rendszereihez, a kormány és az orvosok csak EGYÜTT tudják működtetni és megjavítani. Ugyan az orvosok nagy része a kormány alkalmazottja vagy szerződött partnere, de magasan képzett szakember, autonóm értelmiségi személyiség.

A foglalkoztatás kulcsszava a belülről vezérelt tudatos cselekvés, nem ritkán veszélyes környezetben, nem ritkán extrém terhelések mellett. Az orvosnak van közvetlen kontaktusa a betegekkel, a lakossággal. Mivel minden ember más, minden élethelyzet más, minden betegség természetesen más lehet, azaz a közös jellemzők mellett olyan egyéni eltérések vannak, amiket csak az orvos észlel. Hagyni kell ebben a mezőben a legjobb tudása szerint cselekedni. Sőt, hagyni kell az orvost a legjobb erkölcsi parancsok szerint cselekedni.

Nil nocere: kétezer éves parancs, ma is érvényes. Nocsak, tud „egy orvos” ártani is? Sajnos igen. Ha a tudása nincs a topon. Ha a lehetőségei nem optimálisak. Ha nincs elég ideje, túlterhelt. Tud hibázni is, de tud korrigálni is. Ez már nem csak felkészültség, de segítő környezet kérdése is.

Számtalan olyan orvos–beteg kapcsolat, diagnosztikus, terápiás, rehabilitációs interakció, és betegtájékoztatási esemény van, amibe még a legközelebbi kollégák se látnak bele. Vagy ők talán valamennyire, hiszen ma már általános a teammunka. Az osztályvezető még tud ezekről, hiszen gyakran ő tanította a fiatalabbakat és ő látja viszonylag közelről az eredményt. A kórházigazgató már csak összefoglaló eredményeket lát, és a feltételek megteremtésében van hatalmas szerepe. Az államtitkár, miniszter ezekből szinte semmit nem lát, de döntő szerepe van a szabályozásban, az intézményi környezet megteremtésében és a finanszírozásban.

Emberközpontú egészségügy

Van ebben a helyzetben valami kaffkai, látszólag irracionális, nehezen megérthető, de tudomásul kell venni, hogy ennek ez a természete. Persze, a nagyvilágban sok eszköz van a gyógyítás szervezésének a javítására, az eredmények regisztrálására. Ezek közül kiemelem a betegek elégedettségének mérését. Mindez a társadalmak, az őket általában irányító szerveződések, azaz az aktuális kormányok feladata, aminek két kulcsszavát említem. A szűkebb és ismertebb fogalom, a személyre szabott orvoslás, vagy másképp fogalmazva az emberközpontú egészségügy. De az egészet makrokeretbe foglalják az emberközpontú politikák.

Tudom, a világ mai állapota, az orosz-ukrán háború ezeket a fogalmakat megpróbálja zárójelbe tenni, ennek ellenére ezekről még a legsötétebb napjainkban se mondhatunk le.

Aki a fentieket olvasva azt gondolja, hogy megbolondultam, vagy elgurult a gyógyszerem, az legyen kedves olvasni a napi hírekben nemcsak a politikai vezércikkeket, hanem a „kis színeseket” is. Az ország tele van egészségügyhöz kötődő problémával, amelyek jelentős terjedelemben jelennek meg a médiumokban, de még inkább a közösségi felületeken. Megoldatlan, jelentős, strukturális bajok, orvoshiány, túlterheltség, rossz szervezés, értelmezhetetlen várólisták, fáradt, kiégési tüneteket mutató, ingerült személyzet, szegény, rossz állapotú, idős, nem ritkán a szó fizikai és érzelmi értelmében elhanyagolt betegek. A társadalom, pláne a helyi közösségek, de a családok belső bajai is különféle jelenségek formájában rázúdulnak az egészségügyre. Mert az egészségügyi rendszer végső menedék. Vagy annak tűnik.

Válság és válságkezelés

Miközben az egészségügyben nagyon sok megoldható és megoldandó kérdés feszül, nem szabad elfeledkezni az egészségügy környezetének súlyos szociális problémáiról, illetve arról sem, hogy az egészségügy szinte minden területére szakembereket kellene képezni. Ez nemcsak a pályaelhagyók és az országot elhagyók pótlását jelenti, hanem a betegek szükségleteinek egyértelmű növekedését is.

A Magyar Orvosi Kamara és a magyar kormány vitájában ezek a problémák láthatóvá váltak. Az ügyeleti történet csak a jéghegy csúcsa. A diagnosztika, a járó- és fekvőbeteg szakellátás hozzáférhetősége, egyidejűleg a rendelkezésre álló szakemberek képzettségével, létszámával, a munkafeltételeik biztosításával, az épített környezettől a számtalan technikai eszközig, a működések személyi és tárgyi feltételeinek a finanszírozásáig terjed. Ahol ellátási zavart vagy hiányosságot hoznak a híradások, ott mindenütt valamelyik feltétel hiányzik vagy elégtelen.

Napjainkra ez olyan mértéket ér el, hogy a reformintézkedések mellett meg kell jeleníteni olyan folyamatos válságkezelő szervezetet és eszközrendszert, amelyik segít fenntartani az ellátásokat az új intézkedések megszilárdulásáig. Nem az én tisztem feladatokat szabni, de a járvány közepette felállított Országos Kórházi Főigazgatóság erre tökéletesen alkalmas, illetve könnyen alkalmassá tehető. De ahhoz, hogy például a minden korábbinál súlyosabb gazdálkodási válságtüneteket kezelni tudja, szüksége van megfelelő forrásokra.

Orvosok Világnapja

Meglepődtem, hogy eközben Magyarországon szinte megfeledkeztek az Orvosok Világnapjáról. Ennek az ünnepnek Magyarország a kezdeményezői közé tartozik. Világos célja, hogy ennek a különleges, nagyon sok tanulást és élethosszig tartó ismeretszerzést követelő szakterületnek, amely napjainkra az egész világon hiány területnek számít, a megbecsülését segítse, és ráirányítsa a figyelmet a sajátos helyzetére.

Különösen aktuális lett volna ez a kamara újjászervezésének napjaiban. Hát „ez a hajó elment”, összesen hat helyen láttam megemlékezést az orvosokról: a Magyar Orvosi Kamara közösségi felületén ez természetes, emellett a dunaharasztionline.hu felületén, a Budai Egészségközpont honlapján, az Országos Mentőszolgálat közösségi oldalán, az OKFŐ weboldalán, illetve az újbudai polgármester közösségi oldalán. Viccesen és szomorúan kevés. Érdeklődve figyelem a folytatást!

Akiknek hatalmat adott kezébe az Úr…

Miként több kedves olvasóm az elmúlt három évben megjegyezte: fáradhatatlanul lapátolom a falra a borsót. Lehet, hogy én is ennek a mondásnak a körébe tartozom: „akinek az Úr kalapácsot adott a kezébe, az mindent szögnek néz”. Én a koronavírus-járvány kitörésekor lapátot kaptam tőle, a borsóról pedig folyamatosan gondoskodik a magyar egészségügy. Vagy annak egy része.

Néha szeretném már pihentetni a lapátot és együtt örvendezni a betegekkel és az egészségügyi dolgozókkal a helyzet javulásán. Olyan nagy kívánság ez? Valószínűleg igen. De ha nem teszünk semmit, akkor nem is várhatunk semmit. Szerintem ezt már sokan érzik az egészségügyben.

Akiknek hatalmat, befolyást és erőforrásokat adott az Úr, jó lenne, ha használnák is. Nem egymás ellen, hanem egymásért.

Címlapkép: Pablo Picasso: La Colombe. 1949. Litográfia. 56,7x76 cm. Nyomtatva 50+5 példányban.