Már a magánegészségügy is az államtól kér és vár segítséget – dr. Szepesi András jegyzete.
2024 sok szempontból érdekes év volt, pedig még nincs is vége. Az ügyeleti rendszer kialakításának befejezése komoly monitorozást, a szükséges javítások és finomhangolás elvégzését, és a rendszer következetes fenntartását igényli.
Apoteózis, majd segélykiáltás
Jó 10-15 évnyi dicséret, már-már „istenítés” után újabban segélykiáltások hallatszanak a magánegészségügyi szolgáltatók felől.
A megelőző évtizedben a magán egészségügy fejlődését, megdicsőülését hallhattuk-láthattuk. Ez egyfelől jó dolog az államszocializmus évtizedei után. Másfelől meglepetést okozott mind az iránya, mind a tapasztalt trendek. A fejlett európai országokkal szemben, nálunk a tőkebefektetésre épülő egészségügyi szolgáltató nagyvállaltok alakultak ki, teljesen elnyomva, háttérbe szorítva az orvosok egzisztencia-vállalkozásait. Erre magyarázatot ad a tőkeszegénység, a biztonságot jelentő társadalombiztosítási szerződések elmaradása, a kasszaorvosi szövetség, vagy valamilyen képviseleti szervezet hiánya, és a ciklikusan változó politikai környezet ellentmondásai.
Régi reformok emlékei
Pedig a háziorvosi rendszer vállalkozásszerű megszervezése akár jelzés is lehetett volna, de a tovaterjedő hatás elmaradt. Nem nyílt ki ugyanis a kapu a járóbeteg-szakellátás felé, hanem megmaradt a merev alapellátás, járóbeteg-szakellátás (zömmel önálló, közösségi tulajdonú rendelőintézetek formájában) és a kórház. A korai kórházüzemeltetési privatizációs kísérleteket gazdasági és politikai botrányok vették körül, majd egy ciklusváltás nyomtalanul el is söpörte azokat. Ez nem lett volna önmagában baj, ha levontuk volna a következtetéseket és feldolgoztuk volna a tapasztalatokat.
Ám ehhez sokáig nem volt elég szakember, és a politikai környezet se volt támogató.
Voltak tisztán politikai indíttatású kezdemények, például az egészségbiztosítási alap több részre osztása és olyan privatizációja, amiben az üzleti magánbiztosítókat képzelték el tulajdonosnak. A dolog akkor fordult a vicc kategóriájába, amikor a magánbiztosítók ezt a javaslatot visszautasították. Mert ők jobban ismerték a világot, mint a politikusok, és tudták, mi a különbség a társadalmi egészségbiztosítás és a profitérdekeltségű biztosítások között. Az egyik nagy amerikai biztosító vezetője azt írta levelében a magyar leányvállalat vezetőinek, amikor tájékoztatták a magyar ajánlatról: „A közelébe ne menjetek. Mi Chilében hatalmas hibát követtünk el és óriási veszteség lett belőle”. Ez a kis történet azért jutott eszembe, mert azidőtájt volt gazdasági miniszter Kóka János, és mivel orvosi diplomája van – egy kormánybukdácsolás átmeneti napjaiban – egészségügyi miniszteri pozíciót is töltött be.
Túl sok kórház?
A héten egy interjúban azzal állt elő, hogy túl sok kórház van Magyarországon, ezért a felüket be kellene zárni, „és végre valakinek el kellene vinni ezt a balhét”. Azt viszont nem részletezte, hogy „melyik felükre”, azaz melyik kb. ötven kórházra gondol. Próbáljuk meg hát rendszerszerűen elképzelni.
• Véletlenszerűen minden második: itt egy vármegyei kórház, ott egy kisvárosi/járási, amott egy szakkórház. A négy klinikai központ közül kettő. Ez utóbbiak azonban alapítványi irányításba kerültek, bonyolult hozzájuk nyúlni. De akkor mi lesz az orvosképzéssel, és az üzletileg is jelentős idegennyelvű képzésekkel?
• Vagy minden lakosságközeli kisebb kórház. De akkor mi lesz az ott élő, többnyire szegény lakossággal, akik úgy tekintenek a kórházra, mint végső menedékre?
• A beszélgetés nyitva hagyja a megközelítés kérdését: öt perc helyett 25-öt kellene utazni. Persze, ha van autója a családnak. De éppen ott nincs autó, akik szegények, és már ma is elég távol laknak a kórházaktól. Komolyabb tömegközlekedés pedig csak a nagyobb városokban van.
• Arról, hogy a kórházakban kb. 64 szakterület, különféle szakmai alapú sürgősségi szintek, különféle diagnosztikai és terápiás szakmai kombinációk lehetnek, nem esik szó. Ám valóban fontos és megoldandó a szociális ápolási szükségletek kezelése.
A valódi kérdés
Elgondolkoztam ezen a beszélgetésen, amiből jól érezhető volt, mi a valódi kérdés: honnan lehetne további forrásokat teremteni a magánegészségügy számára?
A GDP 2-3 százalékpontnyi hiányával vegetáló NEAK-ból rendszerszerű támogatás már nem nyerhető. Az ötven kórház bezárása legfeljebb ennek az egyensúlyát teremtené meg.
Ám ott vannak a jövedelemtulajdonos vállalatok. „Egy kis adókedvezmény hatására” szívesen befizetnék a dolgozóik magán-betegellátását. Ám ez a javaslat a nem éppen egyensúlyban lévő költségvetés bevételeit csökkentené.
Sőt, ebből a javaslatból éppen a szolidaritás: a gyermekek és öregek ellátása hiányzik, ami szemben áll az európai országok egyik legfontosabb alapelvével, a szolidaritásra épülő társadalmi biztonság megteremtésével.
Az aktív korú felnőttek vállalati dominanciájú biztosítása az Egyesült Államok 4600 milliárd dolláros méretű egészségügyi rendszerének meghatározó jellemzője. Kritikájáról könyvtárnyi irodalom szól. Kiegészíti a fejlett világ legnagyobb, adóból finanszírozott egészségbiztosítási rendszere, a 850 milliárd dolláros költségvetésű Medicare, hogy a nyugdíjba vonuló vállalati alkalmazottak is kapjanak valamilyen ellátást. De kritikáját jelenti az Egyesült Államokban élő emberek tízmillióinak elégtelen vagy hiányzó biztosítása, amit a hatalmas számú illegális bevándorló egészségügyi ellátásának nyomása még tovább súlyosbít. Erre a rendszerre szokták azt mondani, hogy ilyen rossz népegészségügyi eredményt ilyen sok pénzért nehéz kapni – és világszerte elég erős figyelmeztetés a mindenféle hatékonysági reformot forszírozóknak, megerősítve a ragaszkodást a szolidaritás elvű európai rendszerekhez.
Tény: nem dolgom a megoldás keresése. Viszont a javaslatok olvasgatása közben többször is eszembe jutott a kiváló Karinthy Frigyes egy „bon-mot”-ja: „álmomban két macska voltam, és egymással játszottunk”.
Never give up!
Bizony, az egészségügy bonyolult viszonyai között, amelyek az egészségügyi szakterületek mellett a gazdaságot, a társadalmat, de még a politikát is át meg átszövik, könnyű eltévedni.
De azt javaslom: sose adjuk fel! Csak alaposan tisztázzuk a valóságot, az emberek szükségleteit és a szakmai lehetőségeket. Mert ezekhez kell szabni az erőforrásokat és a szervezést. Azaz: a valóságos reformot.
(A szerző korábbi írásai itt olvashatók)
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!