Nem lehet kézlegyintéssel elintézni a háziorvosokat

Egyetlen kézlegyintéssel elintézik a háziorvosok ügyét szakmapolitikai döntésekben évek óta, állítja Komáromi Zoltán háziorvos, volt országos szakfelügyelő főorvos, aki szerint eddig nem született egyetlenegy olyan program sem, amely elkezdené felszámolni a háziorvosi ellátásba kódolt, és öt-hat év múlva biztosan bekövetkező krízisek megoldását. Lapunknak adott interjújában beszélt az eddigi, véleménye szerint elégtelen lépésekről, a szakma gyenge lobbierejéről és arról, mi lehetne a forrásgondok megoldásán túl egy lehetséges lépés a rendszer működőképességének fenntartására.

– Mindenki tudja, mindenki beszél róla, hogy 1500 kolléga a tényleges nyugdíjkorhatáron túl látja el a betegeit, és arról is mindenki tud, hogy évente a négy egyetem nyolcvan rezidenst képez ki, akiknek több mint a fele nem Magyarországon kezd dolgozni. Arról is mindenki beszél, hogy közel 200-250 új kolléga kellene évente a pályára, hogy az elöregedési folyamat megállítható, sőt, esetleg kisebb mértékben visszafordítható legyen. Mégis minden szakmapolitikai döntésből vagy kimaradnak a háziorvosok, vagy pedig utólag valami módon ugyan bekerülnek, de nem úgy, nem annyira és nem akkor, amikor kellene. Ezt az érzést élem meg én is a többi kollégámmal egyetemben. Nem fontos a politikának a korábban kialakult és remekül működő, szakmailag jól szervezett, jól karbantartott háziorvosi csapat, természetesen beleértve a házi gyermekorvosokat is. Igazából kivárásra játszik a szakminisztérium minden egyes alkalommal.

Megtehetik, ugyanis egy háziorvos nehezebben mobilizálható, nehezebben tudja a szakmai tehetségét eladni külföldön. Pedig óriási lehetőség rejlik az alapellátásban, amit mutatnak a külföldi példák: olyan feladatokat kapnak a családorvosok, amit az összevont szakellátásban kevésbé hatékonyan tudnak megoldani.

– Történtek kisebb lépések a praxisok finanszírozásának javítására. Hogyan értékeli a tárca intézkedéseit?
– Kezdjük az eszköztámogatással. Bosszantó módon mást sem lehetett hallani, minthogy másfél millió forintot kapnak a háziorvosok. Először is nem a háziorvos, hanem a praxis kapja harminc hónap alatt, és nem beszélhetünk még havi ötvenezer forintról sem, hiszen az áfát nem tudjuk visszaigényelni, tehát máris csak 36 500 forint jöhet szóba. Az eszköztámogatást ráadásul nem lehetett szabadon a praxis működésére fordítani, hanem csak egy meghatározott listáról választható eszközökre lehetett igényelni, köztük olyan eszköz vásárlására, amelynek a működését az OEP nem finanszírozza. Gondolok például a 24 órás vérnyomásmérőre, aminek elérhetősége fontos lenne az alapellátásban, ám leginkább csak azok engedhetik meg maguknak, akik más bevétellel is rendelkeznek. A példaként felhozott eszköz a szakellátásban hozzáférhető, de esetleg csak hosszú várakozás után. Tehát szép, hogy van az eszköztámogatás, de nem lehet rá korlát nélkül hivatkozni. Nem csoda, ha nem volt igazán sikeres, és maradt a keretből, amit más címen szétosztottak.

A kormányzati kommunikációban üdítő kivétel volt a kártyapénz emelésének bejelentése, mert végre praxisfinanszírozásról beszéltek, nem háziorvosi juttatásról. Összességében a finanszírozási javítgatások még az inflációt sem fedezik, s most, hogy történt egy-két kicsi lépés, még az sem jelenti azt, hogy a 2000-es kondíciókat visszanyertük volna.

– Beszéljünk a szinte közutálat tárgyát képező indikátorokról!
– Jelenleg is folyik egy polémia a szakmai kollégium háziorvosi tagozatában arról, mennyire képes a rendszer a szakmai értékek mentén leírni a háziorvosi praxis működését. Ugyanazok az érvek jönnek újra és újra elő: a minisztérium az OEP által preferált praktikus adatokat helyezi előtérbe a háziorvosok valódi működését leíró minőségi indikátorokkal szemben.

– Hogy értsük ezt?
– Példaként említeném a szívkoszorúér betegek rehabilitációját, amelynek során az irányelveknek megfelelően bétablokkolót kell adni az infarktuson átesett pácienseknek. Igen ám, de forgalomban vannak olyan bétablokkolók, amiket az OEP nem támogat, és ha az orvos ilyet ír fel, mert bevált, akkor ez a tevékenység az OEP-nél nem jelenik meg. Lényegében betolja a háziorvost egy olyan sávba, miszerint nem jól gondozza a betegeket.

De mondok egy másik példát. A szív- és érrendszeri, valamint a cukorbetegeket minden évben el kell küldeni szemfenék-vizsgálatra, hiszen ez jól mutatja az érrendszer esetleges elváltozásait. Most a szemészeti szakrendelésre két-három hónap a várakozási idő. Vannak azonban optikai kisüzletek, ahol a szakorvos ötezer forintért megvizsgálja a beteget, erről leletet is ad, ám ez OEP rendszerében nem jelenik meg: vagyis az derül ki, nem jól gondozom a betegemet. A szakma ezeket évek óta mondja, ennek ellenére az indikátorrendszer nagyjából változatlan maradt.

A másik gond a mértékkel van. Ha egy kategóriában a legjobb egynegyedben benne van a háziorvos praxisa, akkor 8 ezer forintot kap havonta, ám az ritka, hogy mind a tizenkettőben benne legyen, hiába figyel oda. Mivel az összeg alacsony, ezért nincs motiváló ereje, a kollégák többsége inkább dolgozik a maga megszokott „tempójában". Pedig kitörési pont lehetne a praxisfinanszírozásban indikátorrendszer, hiszen a naponta ellátott 70-80 beteg mellett nincs energia a prevencióra, amit ebből lehetne biztosítani. Akár kezdésként egy félállású nővér is sokat segíthetne, aki a szűréseket figyelné, kontrollálná, követné, milyen vizsgálatokon volt a beteg. Nem lehet elindítani a folyamatot, mert ehhez kevés a havi összeg még a kiemelkedően teljesítők esetében is. Hiába lenne igényük arra, hogy a prevencióra, gondozásra jobban odafigyeljenek, aminek óriási lenne a népegészségügyi haszna is.

– A gyógyszerrendelést említette: korbácsrendelet helyett ösztönzőket alkalmaz a tárca, s szinte minden orvos tud havi bónuszt elérni, mégis vannak gondjaik, különösen a generikus program miatt. Mit kellene változtatni?
– Gyakran és feleslegesen át kell állítani a beteget, mert a vaklicit eredményeképpen más a preferált termék. Hiába mondjuk, hogy adjon az OEP bázisfinanszírozást az adott készítményre hatóanyag alapján, hiszen onnantól kezdve az OEP-nek ugyanannyiba kerül a gyógyszer. Ha a beteg ragaszkodik hozzá, s hajlandó többet fizetni érte, nem kellene átállítani félévente a gyógyszerét. Nekünk, háziorvosoknak pedig nem kellene újratanulnunk a gyógyszerpaletta 20-30 százalékát a folyamatos változások miatt. Rengeteg konfliktus keletkezik a rendelőkben, a patikákban, mert a beteg nem érti, hogyha végre beállítottuk a gyógyszerét, miért kell változtatni azon, s ezek a méltatlan helyzetek nehezíti a munkánkat.

– A sokáig javítgatott, praxisjogról szóló törvény is újabb korrekcióra vár.
– Úgy tűnt, hogy a praxisjog jogértelmezése végre helyre került idén, amikor a működtetési jogot a praxishoz kötődő praxisjoggá alakították. Az önkormányzat azonban most is bármikor felbonthatja a feladatátvállalási szerződést, és a mostani szabályozás szerint abban a pillanatban megszűnik az ÁNTSZ működési engedélye és az OEP-finanszírozás. Lényegében földön futóvá válik az orvos, aki ráadásul a már megdolgozott és lejelentett finanszírozását sem kapja meg. Itt a tardi példa, amiben az önkormányzat felbontotta a szerződést, bár az orvos nem akarta eladni a praxisjogát. Az, hogy még talpon van a kolléga, egyéni szívósságának köszönhető, ugyanis sehonnan nem kap segítséget.

A finanszírozás és a működési engedély azonnali felmondása az önkormányzati szerződés felbontásakor azt jelzi számomra, hogy még értéktelenebbé és még gyengébbé akarják tenni a vagyonértékű praxisjogot. Ez újabb negatívum az utánpótlás kérdésében: a háziorvosnak tanult rezidensek inkább elmennek a kórházakba, hiszen ott garantáltan megkapják a közalkalmazotti bért, és nem kell adósságba verniük magukat a bizonytalanságot rejtő praxisjog megvásárlásával vagy külföldre mennek.

– Milyen megoldást javasol a háziorvosi rendszer fenntartására?
– Egy stratégiai tervet kellene kidolgozni öt, tíz, tizenöt évre, megnézni, hogy a háziorvosi kar összetétele és a képzés volumene milyen irányba fogja elvinni az alapellátást. Az orvoshiány ellensúlyozására például el kellene kezdeni nővéreket képezni, akik kompetencia és megfelelő protokollok mellett önállóan tudnak dolgozni. Úgy, mint a mentőszolgálatnál, amikor is a rohamkocsi szolgálatnál a mentőorvoshiány megoldására mentőtiszteket képeztek. Nem kell ugyanis minden torokgyulladást háziorvosnak kezelnie, nem kell a lázcsillapításról, diétáról a családorvosnak tájékoztatást adnia. Rengeteg olyan delegálható feladat van, amit egy jól képzett nővér meg tud csinálni. Amikor azt mondtam, hogy egy háziorvos el tud látni 6-8 ezer beteget, felzúdult a szakma is, mert elfelejtették idézni a mondat másik felét, miszerint mindezt hat-nyolc ápolónővel a mai egy helyett.

Tehát fel kell készülni arra, hogy nem lesz 6400 háziorvos, hanem esetleg csak 4000. Karriert, biztos megélhetést kell nyújtani a praxisban dolgozó nővérnek, akinek most 120 ezer forintnál nem lehet többet kigazdálkodni.

– Mennyire képes érvényesíteni érdekeit, mekkora a lobbiereje a háziorvosi karnak?
– Sokkal gyengébb, mint a klinikus szakmáké. Nálunk nincs többmilliárdos konszolidáció, egy háziorvosi kisvállalkozónak fizetnie kell adókat, rezsit, nekünk talpon kell maradnunk. Nincs olyan lobbierő, amely képes lenne a döntéshozatalhoz eljuttatni, hogy bizonyos problémákat alapellátás szintjén megoldani sokkal olcsóbb és hatékonyabb, de ehhez nem elég a feladatot delegálni, a finanszírozást is biztosítani kell.