ŐSZIKÉK

Arany Jánostól „csórtam” ezt a kedves címet. Életkoromnak is megfelel. Az őszike ismertebb neve: őszi kikerics. Szép, színes egyedei, ha beterítenek egy mezőt, gyógyítják az őszi depressziót. Ide írom a latin nevét is: colchicum autumnale. Ugye ismerős? Sejtosztódást gátló hatása régen ismert, de meglehetősen toxikus. Ma is kutatják, hátha igazi gyógyszer válik belőle.

Addig fogom használni, amíg ki nem derül a kormány egészségügyet alakító-reformáló szándékának hiteles dokumentációja. Persze, addig is lesz miről írni, mert szeretett egészségügyünkben bőségesen van miről elmélkedni.

Szolgálati közlemények

1. „Brüsszelben” sikerült elérni, hogy kimaradjunk a gázár-szankciók politikai Pandora szelencéjéből, és így talán nem lesz veszélyben a téli-tavaszi létezésünk, fűtésünk, mosásunk, alapvető higiénés szükségleteink ellátása, és meleg ételre is számíthatunk.

2. A szerdai maratoni kormányülésen, ahol a brüsszeli tárgyalásokra készültek, nem kerülhetett napirendre az egészségügy témája.

XXVIII. Magyar Egészségügyi Napok

A szerdai kormányülésnek van egy folyománya: a kormány képviselői nem vettek részt a XXVIII. Magyar Egészségügyi Napokon. Ezért kicsit szomorú vagyok, mert ugyan nem hirdethettek eredményt, de meghallgathatták volna az egészségügyi szakmai és érdekvédelmi szervezetek vezetőit, akik szakterületük gondjait, megoldandó és megoldható problémáit listázták.

Magyar Orvosi Kamara, Magyar Gyógyszerész Kamara, Magyar Szakdolgozói Kamara, Magyar Kórházszövetség, Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete. Minden fontosabb „fegyvernem”, első számú vezetőkkel képviselve. Ha dönt a kormány, őket fogják csatába küldeni. Ők, illetve tagjaik fogják közvetlenül megvívni az ütközeteket, nekik kell lelkesíteni, összetartani a sokféle teher és baj alatt roskadozó kollégáikat. Szép lett volna, ha a „marsallok és tengernagyok” képviselői pénteken néhány biztató szót mondanak az egészségügy frontparancsnokainak.

Válságjelek egy kényes szakterületen

Most mindjárt itt van a szülészetek problémája. Miután az elmúlt hetekben, hónapokban már néhány kórházban „megvillant”, hogy „válámi ván”, a szülészeti ellátással, a napokban a probléma teljes súlyával „rádőlt” a Szent Imre Kórházra.

Most úgy tűnik, minden port rajtuk ver el a média. A hivatásos és a közösségi is. Illetve, ez nem egészen igaz, mert akadnak megszólalások, amelyekből az derült ki, hogy sok szempontból a Szent Imre Kórház szülészeti osztálya unikum, asylum és egyáltalán jó hely. Modellről, jó szellemről, odafigyelésről beszélnek a közösségi felületeken azok, akiknek személyes tapasztalatuk van.

Sajnos, nyugodtan írhatom, hogy az egészségügy 40 éven át az egypárti diktatúra, majd 30 éven át a plurális demokrácia, de mindkét rezsimben a bizonytalan, ellentmondó szabályozások, a folyamatos alulfinanszírozottság és a meglepően folyamatos rossz jövedelempolitika áldozata.

Feldereng itt a múlt emléke, amikor 72 éve, a „Gazdasági Főtanács” jegyzőkönyve szerint, Gerő Ernő vezetésével az orvosok bérét a szakmunkásokéval, a szakdolgozókét a segédmunkásokéval hozták azonos szintre. Cinikus módon a következő évtizedekben számos kormány ezt hagyta, és engedte, hogy a lakosság, ha akarja és tudja, egészítse ki a jövedelmüket. De ez a „kiegészítés” értelemszerűen nem jogszerű, nem egyenletes, nem arányos és semmiképpen igazságos nem volt, de bevitte a viszály „Erisz almáját” az ágazatba.

Kriminalizálás

Külföldi barátaink a magyar egészségügy egyik fő jellemzőjének a „black money”-t tartották, és azt végképp nem értették, hogy a politikai gazdasági rendszerváltozás után miért nem szüntették meg. Közben persze időnként jogszabályok tiltották, politikai határozatok fenyegették, de valóságos szankcionálás nem történt. Arra viszont jók voltak, hogy az ágazatban dolgozókat kriminalizálják, megfélemlítsék.

Az már a rendszerváltás utáni politikai kampányok vicces és szomorú része volt, hogy a mindenkori ellenzéki pártok az egészségügyi ágazat hatalmas demonstrációiban reménykedtek, de lényegében nem történt semmi. A bizonyos részeiben kriminalizált ágazat komoly összefogásra, érdekeik kifejezésére és érvényesítésére mindig is képtelen volt. A cinizmus részjelensége volt, és jelezte, hogy a döntéshozók ismerik a helyzetet, hogy a „hiányszakmákban” munkahelyi pótlékkal, különféle kiegészítésekkel azért a szolgáltatások rendszerét „életben tartották”.

Ezekkel a kiegészítésekkel az arányok többé-kevésbé fennmaradtak 2021 januárjáig. Ekkor az orvosok bére jelentősen megnőtt. A többieké csak sokkal kisebb arányban. Ez borította az amúgy is rendkívül kényes és nem ritkán változékony egyensúlyt.

Próbálkozás

Már készültem, hogy megpróbálok ennek a mélyére menni, hogy a számos, felületes híradást, ami a szülésznők történetét kísérte, megpróbáljam feldolgozni, amikor pénteken délelőtt, 10:29-kor megjelent egy cikk, amelyik meglepő tárgyilagossággal járja körül a helyzetet: „A hálapénz eltörlése köszön vissza a Szent Imre Kórházban felmondott szülésznők ügyében?”

Külön érdekessége, hogy bemutatja, hogyan próbálták legalizálni az érintettek a kiegészítő jövedelmet. Szülésre való felkészítés, a kismamák oktatása szabályos vállalkozás keretében az az út, amin keresztül valamilyen kiegészítő jövedelemhez juthatnak. De ennek feltétele, hogy „önkéntesen és ellenszolgáltatás nélkül” megjelenjenek a szülőszobán az oktatásban részt vevők mellett. Az oktatásban számos területen kívüli kismama, - egy részük átmenetileg kerületi albérlőként -  olyan, növekedő „betegforgalmat” produkált, amit az osztály és a kórház már nem mindig tudott biztonságosan ellátni. Ezt a jelenséget próbálta meg fékezni a kórház vezetésének intézkedése.

A jóság elnyeri méltó büntetését

Két intézkedést hiányolok. Az egyik: általános, hatásos béremelésre van szükség minden nem orvosi területen is. Ez szakmai, szakértői kérdés, meg se próbálok itt ötletelni. Erről sok szó esett az EGVE rendezte kongresszuson. A másik: a betegbeutalási, betegfelvételi területen a kórházat nem szabad magára hagyni. Itt az OKFŐ-nek de a népegészségügyi irányítóknak is feladatuk van. Ez nem marketing, nem piaci kérdés.

A „szabad orvosválasztás” sajnos politikailag kényes dolog, de a közösségi egészségügyben sehol a világon nem lehet korlátlanul értelmezni és gyakorolni. Alapszabály: a pénznek, a finanszírozásnak követni kell a beteget. De nálunk, ahol a COVID-járvány óta átlagfinanszírozás van, ott még a „természeti törvényekkel” is összeütközik a jónak ítélt kórház választása, hiszen a 100 egységnyi pénz a betegek számának növekedésével egyre kevesebbet ér. Ezért se tud a kórház a válságterületeken saját bevételeiből bért emelni.

Ezért várja mindenki a rövid távú válságkezelő intézkedéseket, és a rendszer szintű javulást előidéző hosszú távú beavatkozásokat, valamilyen reformot.

1956 emlékezete

Vasárnap lesz az 1956-os forradalom és szabadságharc 66. évfordulója. Az orosz-ukrán háború tükrében ez is furcsa fénytörést kap. A hatalmas Szovjetunió 12 nap alatt leverte a kis Magyarország szabadságharcát. Külföldi segítséget akkor legfeljebb humanitárius segélyek formájában kaptunk.

Oroszország, bár az egykori birodalom központja volt, már nem olyan erős. Egykori tagállama, szövetségese, jelentős segítség mellett már 8 hónapja küzd ellene, de a jövő, a béke még nem látszik közelinek.

Mi ma még emlékezünk az egykori szabadságharcunkra, gyászoljuk a hőseinket, az áldozatainkat, akik bár egyre távolabb kerülnek az időben, az utódaik emlékezetében még élénken élnek.

Én akkor kilenc éves voltam. Még tisztán emlékszem a forradalom utáni miskolci hetekre, hónapokra. Didergő félelem, napi megélhetési gondok. De erőt adott a családok, a kisebb közösségek összefogása, egymás segítése, a meggyötört nép szolidaritása. Karácsonyfa, ha kicsi és szegényes is, de valahonnan került. Gyertya maradt még a háborús időkből. Napokig kis papírdíszeket készítettünk. Nagymama szaloncukor helyett cérnára fűzött habcsók díszeket sütött. Egyik szomszédunk, Isten tudja honnan, nagy fűtőértékű lengyel „briket”-et szerzett, és önzetlenül megosztotta. Éjféli misére nem mehettünk, kijárási tilalom volt. Csendesen énekeltünk, beszélgettünk. Sirattuk a harcokban elesett ismerős és ismeretlen fiatalokat.

Túléltük.

66 év alatt nagyot fordult a világ. Sokat változott a környezet, a technológia. De az emberi értékek velünk maradtak. Nehéz napok, hetek jöhetnek.

Ismét túlélésre kell berendezkednünk.

Vigyázzunk egymásra!

Nyitókép: Amberg József (1890-1972): A Rókus kápolna és kórház. Budapest, 1956. november 11. Akvarell

A szerző korábbi írásai