RIADÓ!

Riadó. Fenyegetően és baljósan csengő szó. Háborút, katasztrófát, veszélyt, valami hirtelen érkező, történő ijesztő dolgot jelez.

Harci riadó

Az én generációm még beszélt a nagyszüleivel, idős emberekkel a „nagy háborúról” ahogy ők az I. Világháborút nevezték. Nagymamám öccse, alig huszonéves kadétként, egy borongós hajnalon riadóztatta a szakaszát, hogy „brahiból”, ahogy ma neveznénk a „magyar virtust”, a Piave folyót átúszva részt vegyenek egy hídfő kialakításában. „Vitézségéért” Vaskorona rendet kapott, ami arra is jó volt, hogy az idősödő ezredest előléptetve tábornokká Észak-Erdély visszacsatolását követően kinevezték Nagykároly és környéke térparancsnokának. A Don-kanyarban történt katasztrófát éppen csak túlélt apámat, mint pályakezdő tanítót, arra a környékre helyezték egy román faluba. Fiatal házasként édesanyám vele ment. Valószínűleg adminisztratív hibából másodszor is megkapta a „SAS-behívót”. Azzal nem lehetett viccelni, magyarázkodni, mert a nem teljesítőket statárium elé állították, azaz kivégezték. Piave öreg hőse, tekintélyét latba vetve tisztázni tudta a helyzetet, így neki is köszönhetem, hogy most jegyzetet írok.

Légiriadó

Ez már szüleim mindennapos élménye volt. Amikor a rádió bemondta „Baja-Bácska légiveszély”, akkor még volt idő megkeresni a legközelebbi óvóhelyet, mielőtt a „Liberátorokból” zuhogni kezdtek a bombák. Az egy nagy kérdés, hogy a halottak és a sérültek „felszabadítóként” tekintettek-e a bombázókra, de azt megállapíthatjuk, hogy a politikai PR és marketing már bő nyolcvan évvel ezelőtt is működött.

Atomriadó

Ez már az én korosztályom folyamatos kérdése volt. Hiszen Winston Churchill fultoni beszédével megjelölve kezdődő „hidegháború” végigvonult az életünkön. Az első csapást váratlan helyről kaptuk. Nem egy ledobott atombombától, hanem egy üzemzavar miatt felrobbant atomerőműtől. Még a „megvalósult” vagy „emberarcú” szocializmus végnapjaiban történt, hogy a szakmai inkompetencia és vezetői erőszakosság miatt egy tesztelés során „elszállt” a Kijevtől alig 100 km-re Csernobil városka mellett lévő hatalmas atomerőmű. Nagyon elszállt, hatalmas közvetlen és távoli környezetszennyezést okozva.

A legfurcsább a riadó volt: nem a Kossuth Rádióból, nem a kedvelt Magyar Televízióból, hanem a Szabad Európa, az Amerika Hangja rádiókból, és az osztrák közszolgálati televízióból tudtuk meg, akik a svéd és norvég méréseket közvetítették. Sokan akkor értettük meg, hogy valamilyen rendszerváltásra van szükség, mert a korábbi életünk már nem folytatható.

Sting

Valamivel később, korunk ikonikus művésze, az akkor még fiatal Sting bemutatott az atomháború veszélyéről egy dalt. A középpontban azt a kérdést teszi fel, hogyan védhetné meg kicsi fiát „Oppenheimer halálos játékszerétől”? És azt találja üzenni, hogy reméli, az oroszok is (ugyanúgy) szeretik a gyermekeiket. De jó, hogy 2023-ban elkészült az Oppenheimer című film, hogy a világ ne felejtse el az előzményeket.

És ez a dal még egyszer megszólalt, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. Különös erővel, különös aktualitással, a békét követelve a gyermekeink érdekében. Ez a dal morajlott fel ismét bennem, amikor a héten megláttam a rakétával eltalált gyermekkórházat, és didergős meghatottsággal olvastam a történetet.

Járványriadó

Ez is egy sajátos műfaj, amit 2020 elejétől megtapasztaltunk. Eredményeivel, hibáival, ellentmondásaival és a jövendő kérdőjeleivel. Ennek a kedvéért, vagy ennek az árnyékában kezdtem heti jegyzetet írni négy évvel ezelőtt, ami azután túlterjedt a járványon. Talán valami haszna is van a szakmai jellegű szórakoztatáson túl. Legalább is remélem, hogy a következő pandémiát – ha jön – felkészültebb egészségügy és felkészültebb ország tudja fogadni.

Nem riadó, csak közjáték

Karácsony Gergely egy hónapon belül harmadszor nyeri meg a főpolgármester választást, természetesen három különféle – a teljes szavazó tömeghez képest minimális szavazattöbbséggel. Hát, ha valakinek még voltak illúziói a magyar választási rendszer jogi stabilitásában és technikai megbízhatóságában, azok most alaposan elgondolkodhatnak.

De még csak nem is ez a legnagobb baj. Hanem a politikai értelemben kettészakadó közösségek. Márpedig most az igazság órája jött el: egy hőségriadóval, egy életet-egészséget fenyegető természeti katasztrófával szemben értelmetlen a politikai megosztottság. Remélem, mint eddig számos alkalommal a történelemben a magyar társadalom összezár. Mint ahogy 1848-ban nem számított ki katolikus, ki protestáns. 1956-ban sem. A Covid pandémia alatt sem.

Riadó: meleg van!

Hőségriadó, azaz harmadfokú hőségriasztás van érvényben lassan egy hete. Nemrég terjesztették ki még hat nappal.

Csütörtöki rekord: 40 Celsius fok. Ez már szinte mindenkinek halálos lehet, ha nem tud védekezni. Sokaknak így is halálos lesz, és ez a természet „rendje”.

Krónikus betegek, idős emberek halálozása mindig emelkedik, ha az időjárás szélsőségesre fordul. Egy igazi kérdés van ebben is: mennyi közülük az elkerülhető halálozás?

A válasz az egyéni és a közösségi segítségnyújtásban, a szolidaritás érvényesülésében van elrejtve.

Különleges riadó

A kórházak is bajban vannak. A médiumok részletezik az ismertté vált problémákat. Szerintem, az egészségügy ezirányú bajai súlyosabbak, mint bárki gondolná. Egyes mérések azt mutatják, hogy a műtőkben és az intenzív osztályokon általános a légkondicionálás. Hogy ez milyen minőségű és milyen műszaki állapotban van, azzal nagyon komolyan kellene foglalkozni. De az, hogy a betegszobák 98%.ban nincs légkondicionálás, azt össze se merem vezetni az idős, krónikus, részben ágyhoz, kerekesszékhez kötött betegek elkerülhető halálozásával.

Nem kevesebbet állítok, és erre Svéd Tamás múlt heti írásában sok adat van, hogy a szervezeti és szervezési reformmal egyidőben, sokszor azt megelőzve kellene építészeti, műszaki technológiai reformot, magyarán fejlesztést elindítani és befejezni.

Reménykedjünk, a riadó véget ér, és akkor már nem térhetünk teljesen oda vissza, ahol előtte voltunk. Mert számos tapasztalat további cselekvést követel.

De legalább egy hétig még nagyon meleg lesz.

Zárjuk a jegyzetet egy fontos vers hangulatfestő kezdő soraival:

„Pipacsot éget a kövér határra
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa”

Juhász Gyula 106 éve írta a Magyar nyár 1918 című verset. Más történelmi kor, más hangulat, éppen a nagy háború után vagyunk. De, aki hajlamos rá, érdekes áthallásokat találhat a teljes versben napjaink történéseire.

De vigyázat: nehogy becsapja a Kedves Olvasók szemét a nyári délibáb!

 

(Nyitókép: Berény Róbert (1887-1953): Fegyverbe! Fegyverbe! 1919. 124x184 cm. Papír, litográfia. Magyar Nemzeti Galéria)