SEMMIBŐL JEGYZET

Fiammal viszonylag gyakran beszélünk a „flow elmélet” (Csíkszentmihályi Mihály) lényegéről, gyakorlati megjelenéséről. Ő zenét szerez, dalszövegeket ír, jellemzően kreatív „szakma”. Én inkább rendszert elemzek, egészségügyi intézmény programját tervezem, biztosítási eseményeket vizsgálok, ami inkább alkalmazott „tudomány”, szabályokat követő szakterület.

Pénteken éjjel

Minden héten elérkezik a péntek délután, este, majd a szombatra virradó éjszaka, és elkezdek publicisztikát írni. Szinte megváltozik a helyzetem az „univerzumban”. Racionális dolgokról akarok írni, de úgy, hogy az ellenőrizhető információk mellett felmutassam a sok évtizedes tapasztalataim esszenciáját úgy, hogy az elevenen szóljon az olvasókhoz, és ha lehet, érintse is meg őket.

Érdekes órák ezek, elfelejtem a testi korlátaimat, kilépek egy ismeretlen térbe, és később néha magam is meglepődöm Kedves Olvasóim lelkes reakcióján. Miattuk van, hogy már két és fél éve hetenként egy-két napra visszatérek a „szerzetesi életmódhoz”, hogy azután egész szombaton álmosan kóvályogjak, gyakran szinte elkésve a kedves szentendrei piacomról.

Két hete még az önkéntes COVID karantén színezte a képet, és aggódás egy kedves barátért, aki ultimum refugiumként egy kockázatos műtéttől várta a romló egészségi állapotának megfordítását.

Visszhang

A múlt heti jegyzet témáját „befújta a szél”, na, nem hozzám, hanem egy másik szerkesztőségbe, és ennek kapcsán számos érdekes dologról írtam. Szokatlanul nagy visszhangja lett, a közösségi felületeken sok, nekem fontos kolléga, barát, ismerős szólalt meg.

A regnáló államtitkár, az akadémiai székfoglalójára készülő közgazdász professzor, egy norvég kórházat igazgató magyar kolléga, a szintén két és fél éve, hetenként az egyik legjobb COVID statisztikát publikáló, generációkat nevelő klinikai sebész főorvos, és még sokan mások tartották fontosnak a hozzászólást közösségi profilom alatt. Nem szégyellem, komoly örömet okoztak. Mert én is évtizedek óta vallom, a médium, a szó eredeti jelentésének megfelelően – közvetítsen.

Hétközben

Hétfőn érkezett a lesújtó hír, Sebes Gábor barátom elveszítette utolsó küzdelmét az alattomos betegséggel, kollégáink erőfeszítései ellenére. Szakmai életünk hosszú ideig párhuzamosan futott, három jelentős kórházban végzett válságkezelő főigazgatói munkát (Sátoraljaújhely, Gyöngyös, Eger), de két jelentős járóbeteg intézmény vezetése (Pilisvörösvár, Budapest, Csengery utca) is a nevéhez fűződik. Hogy milyen jó eredménnyel, azt az intézmények dolgozóinak, mai vezetőinek búcsúja, méltatása, hálája fejezte ki a legjobban.

A COVID utáni napjaim se teltek békében, egyik hozzátartozóm súlyosbodó bronchitise jelezte, hogy vagy COVID szövődmény, vagy egy másik kórokozó még itt ólálkodik és fenyeget. Régi kezelőorvosunk és barátunk hathatós segítségével úgy tűnik, meg fog gyógyulni.

Közben fél szemmel figyeltem, történik-e valami valóságos változás az egészségügyben. Egyelőre semmi.

Konferenciára, kongresszusra készülnek egyes szakmai szervezetek, az EGVE, a META, a Menedzserklub, a magánszolgáltatók, tehát az egészségügy szakmai világa él, mozog, pezseg, forrong. Ne feledkezzünk el az orvosi szakmákról sem, nincsen olyan hét, hogy ne adnánk hírt egy-két konferenciáról.

Fel kellene használni ezeket az egészségügy javítását szolgáló erőforrásnak, információs bázisnak, kommunikációs lehetőségnek.

Nem mindig sikerül.

A flow élmény

A META konferenciájára a következő héten kerül sor. Mivel egy kolléganőm regisztrált, érdeklődött, mikor lesz pontosan az államtitkári expozé. A rendezők közölték vele, éppen most mondta le, mert a kormányzat belső programja máshová rendelte. Szóltam a META vezetésében dolgozó barátomnak, tőlem tudta meg, majdnem összeomlott.

Már nem tudtam elmesélni neki, talán csak a legidősebbek emlékeznek rá, hogy 1992-ben éppen a legjelentősebb egészségügyi reformelem, a teljesítményelvű finanszírozás bevezetésére készült a kormány és a teljes magyar egészségügyi szakellátás. A Magyar Kórházszövetség kongresszusi programjának is ez állt a középpontjában.

Akkoriban az Országgyűlés által megválasztott Egészségbiztosítási Felügyelő Bizottság tagja voltam, és ebben a minőségben felkértek, moderáljam a szakmapolitikai programot és az utána tervezett vitát. A fő-fő előadónak Jávor Andrást, a minisztérium közigazgatási államtitkárát kérték fel. Ő nemcsak egy politikai figura volt az Antall-kormányban, hanem már a rendszerváltás előtt létrehozott Egészségügyi Reformtitkárság vezetője, és a technikai előkészítést megalapozó szekszárdi GYÓGYINFOK igazgatója. Nagy tudású, elkötelezett szakember, a máig ható, akkor világelsők között járó modern finanszírozási rendszer „spiritus rektora”. Egyre csak késett a siófoki szállodából, a konferencia helyszínéről, majd megjött az üzenet: a kormány nem akceptálta, hogy ezen a fórumon sok száz kórházi és rendelőintézeti vezető várja. A kormányok néha ilyenek… Érett a botrány, és végül azzal lehetett lecsillapítani, hogy nekem már megvolt a törvény és a preambulum szövege. És „beugrottam”, hogy mentsem a helyzetet. Végül is nem vertek meg…

Mind a két esetre az a mondat jut az eszembe, amit a szótagszám egyezése miatt el is dalolhatnék: „Ha én kormány lennék, diga diga diga diga daj”. (Tevje, a tejesember slágere a „Hegedűs a háztetőn” című musicalből.)

Na, ez itt már a flow élmény, szombat hajnali fél kettő van!

Mit csinálnék, ha kormány lennék?

Küldeném a minisztereimet, pláne államtitkáraimat ezekre a rendezvényekre. Felbecsülhetetlen szakmai, kommunikációs, és meg merem kockáztatni, jó politikai hozadéka van az ilyen megjelenésnek. Nem csak a közönség, de a szakmapolitikai vezető is sokat profitálhat ezekből.

A hét vége felé én is kaptam egy küldeményt a drótpostán. Nem titkos, nem kiszivárogtatott, jól azonosítható a szerző és ellenőrizhető a tartalom.

Nekem egy igazi időutazás.

Életem legfontosabb, szakmapolitikainak nevezhető történeti folyamata, egy nagy tekintélyű kortárs tollából.

Nem csigázom tovább a kedélyeket: Orosz Éva professzor asszony „Miért buktak el a szervezeti innovációk a magyar egészségügyben” címmel tanulmányt közöl az Esély nevű társadalmi és szociálpolitikai folyóirat 2022/1. számában.

36 oldal, szigorúan összefogott, tudományos igényű szöveg. Nem könnyű olvasmány. De a tanulságai olyan súlyosak, hogy egyes részeit az egészségügyi politikusok és főhivatalnokok kötelező olvasmányának jelölném ki, és vizsgát is megkövetelnék belőle.

Az idősebb egészségügyi vezetők, egészségpolitikusok szinte tükörben láthatják magukat, ahogy próbálkoznak, majd rendre elbuknak a „nagypolitikák” érdekeinek szövevényében. Adatok tükrében mutatja be a közösségi egészségügy kálváriáját, mind a szomszéd országok, mind a fejlett országok adatainak összehasonlításával.

Egyes megállapításával, egyes politikai értékítéleteivel sem anno, sem most nem értek egyet. De ettől még rendkívül fontos az írás tartalma, összefüggésrendszere.

Az írástudók felelőssége

Rendszeres olvasóim tudják, hogy én is állandóan az egészségügy gazdasági és strukturális bajait a kormányzati politikák rövid távú érdekeivel hozom összefüggésbe. Orosz Éva megfogalmazásában: „A kormányzat prioritásainak meghatározásakor a rövid távú politikai érdekek (a hatalom megtartása) háttérbe szorították, kiiktatták a hosszabb távú társadalmi érdekek szempontjait.”

Ezen, és sok egyében is el kellenen gondolkodni azoknak, akik egyszer a magyar egészségügy rendszerét egy stabilabb és hosszú távú fejlesztési pályára akarják állítani. De ez a pálya csak nemzeti méretekben építhető. A tanulmány legmegrendítőbb részletei azok, ahogy az egyes jobbító próbálkozások elbuknak a pártérdekek, a rossz kommunikáció, a belharcok és nemritkán a tudatlanság buktatóin. Addig itt nem lehet tartós, kiegyensúlyozott fejlődés, amíg ezeken túl nem lépünk. Itt érhető tetten az „írástudók felelőssége”.

Nem könnyű hetek, hónapok előtt állunk.

Élni, és túlélni kell mindannyiunknak.

De nem tilos, sőt szerintem kötelező gondolkodni a jövőről.

Címlapkép: Munkácsy Mihály (1844-1900): Poros út I. 1874-1881 között. 77,5x115 cm. Olaj vásznon. Magyar Nemzeti Bank gyűjteménye. Magyar Nemzeti Galéria.