Sinkó Eszter: az állam csak ideiglenes gazda lehet

Minden új kormány megalakulásakor a politikusoknak be kellene iratkozniuk egy egészségpolitikai alapkurzusra, hogy megértsék, hol és milyen áttéteken keresztül szabad csak beavatkozni egy működő rendszerbe – nyilatkozza dr. Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász az Egészségügyi Gazdasági Szemle napokban megjelent novemberi számában a vele készült, „Az egészségügy lelkiismerete" című interjúban.

Úgy látja, hogy a kormány, még pontosabban a miniszterelnök figyelme főként az ország adósságállományának csökkentésére irányul, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek végre ne velünk foglalkozzanak. Emiatt a nagy ellátó rendszerekbe történő kormányzati beavatkozások nem átfogó kormányzati stratégia mentén születnek. Külön kellemetlenség, mondja, hogy az ágazat vezetője rendre nem vesz részt a kormányüléseken – mivel nincs miniszteri rangban. Olyan átalakítások zajlanak – nem kizárólag az egészségügyben, de az oktatásban is –, amelyek normális esetben magas tranzakciós költséggel járnak, ám a kormány szűkülő forrásokat kíván e célokra biztosítani – ez önmagában is jókora ellentmondás, ítéli meg az aktuális helyzetet Sinkó Eszter.

A szuperbruttó kivezetése és a 16 százalékos, egykulcsos adó akkora lyukat üt a költségvetésen, hogy emiatt az egészségügy és az oktatás teljesen „le van dózerolva" véleménye szerint, pedig az egészségügy és az oktatás pont az a két szféra, amely meghatározza egy ország általános jólétét, és amelyek által biztonságban érezhetik magukat az állampolgárok. Ezeket nem szabad(na) ilyen mértékben szűkített környezetbe helyezni, teszi hozzá. Ha nincs normális felsőoktatás, akkor a fiatalok elmennek külföldre – különösen a tehetségesebbek –, mert vagy ösztöndíjat szereznek, vagy úgy döntenek, hogy inkább kint vesznek fel hiteleket, és majd ott fizetik vissza. Egész generációk veszhetnek el e hibás felfogás miatt.

– Totális félreértés azt állítani, hogy az egészségügy államosítása bizonyosan jó! – szögezi le az interjúban. – Azt el lehet fogadni, hogy húsz évente szükség lehet egy alapos felülvizsgálatra, illetve arra, hogy átmozgassuk a rendszert. De ha már ez a helyzet előállt, akkor mozgassuk át/meg mélyrehatóan a struktúrát, és rakjuk rendbe a teljes ellátórendszert! Azután visszaengedhetjük a szolgáltató intézményeket azon szereplők számára, ahol jobb helyen vannak: meggyőződésem, hogy az állam csak ideiglenesen lehet tulajdonos. Jelenlegi helyzetben az államnak tulajdonosként számtalan kötelezettséget kell teljesítenie, vagy puhábban fogalmazva: neki is meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak.

Helyzetértékelése szerint az egészségügy állapota tovább romlott, amire bizonyíték, hogy orvosok-nővérek tömegesen hagyják el az ellátórendszert. Finanszírozás szempontjából meg egyre rosszabb a helyzet: az egészségügyi közkiadások mértéke a tavalyi 4,5 százalék után, idén 4 százalékra esik vissza az államháztartási konszolidált funkcionális kiadási tervadatai alapján, ami kevesebb mint fele az uniós átlagnak. Ebben a helyzetben álláspontja szerint úgy lehet valamennyire elfogadható egészségügyi rendszert működtetni, hogy ha a kormány minden redundáns elemet kiiktat a rendszerből, és kiveszi a finanszírozott szolgáltatások köréből a nem megfelelően eredményes beavatkozásokat. Összébb kell húzni a rendszert, és meg kell szüntetni azokat a felesleges kis szigeteket, amelyek renyhébb üzemmódot eredményeznek. Emellett az állampolgároknak el kell magyarázni: ez az az időszak, amikor számukra is többe kerül az ellátás, mert az ágazat közpénzből nem tud elegendő forráshoz jutni.

Hiába kérte többször is több helyen 2010 nyarán, hogy az új kormány ne kövesse el azt a hibát, amit a korábbi politikusok, miszerint nem működtetnek elemzői csoportokat. Ennek is köszönhető, hogy számos területen többéves késésben vagyunk. Kétségtelenül nehéz persze úgy előre tervezni, hogy bő egy évvel a kormány megalakulása után derül csak ki az államosítás mélysége, az, hogy minden ellátó intézményt át kell venni az önkormányzatoktól. Egyelőre a kórházakat és a járóbeteg-szakrendelőket vették be a körbe, a háziorvosi szolgáltatókat nem – bár, mint kiderült, még ez is felmerült.

A járóbeteg-ellátók államosítását „minősített esetnek" tartja, hiszen korábban soha nem volt államnak ilyen szerepe, a rendszerváltás előtt az rendelőintézeteket a tanácsok üzemeltették. Úgy látja, a GYEMSZI az államosításból adódó feladatai miatt nem tud azzal foglalkozni, ami ténylegesen a dolga (lenne): nem szervezi az ellátást, nem ésszerűsíti a betegutakat, nem von össze szükség esetén kapacitásokat, hanem elvész a napi ügyintézésben a fenntartási feladatai miatt.

– Ami a betegeket illeti, korábban egy rádióműsorban, 2007 tavaszán az átalakítás várható elhúzódása miatt azt tanácsoltam, hogy fél évig lehetőleg senki ne legyen beteg; most azzal kell kiegészítsem ezt az észrevételt, hogy ha valaki mégis beteg lesz, szívósan küzdjön az ellátásáért. Ha saját maga nem képes erre, ezt a szerepet a hozzátartozójának kell felvállalnia, hogy biztosan megkapja a szükséges ellátást. Ma az ellátórendszer egyáltalán nem oldja meg jól a bonyolultabb, költségesebb esetek egy részét. Sokszor pingpongoznak a betegekkel, mivel egyik intézmény sem akarja felvállalni a költséges betegek ellátását – jellemzi a betegellátást az egészségügyi közgazdász, aki szerint nem lehet megúszni a járóbeteg-szakellátás mellett a háziorvosi rendszer megújítását sem. Ez utóbbi esetében a világ amúgy is a csoportpraxisok, illetve a praxisközösségek felé mozdult el.

(A teljes interjú az EGSZ-ben olvasható.)