STRUKTÚRAFRÁSZ

Nocsak, mi történt? Gondolom így kapják fel a fejüket rendszeres és hűséges olvasóim. Ugyancsak hűséges szombati krónikásuk (ez én vagyok) nem szokott ilyen erőseket írni! Bevallom, két okom is van erre. Az egyik az egy megfigyelés. Ha szelíd, szakszerű címet adok egy jegyzetnek, akkor lényegesen kevesebben olvassák, mintha egy „balhét” sejtetőt. A másik okom, hogy egyre jobban aggódom a közösségi egészségügyi ellátórendszerért.

Gyűjtőfogalom

Ha egészségügyi rendszerről beszélünk, akkor mindenki azt a komplex szervezeti világot érti, amelyik kezdődik az életmentéssel, elsősegélynyújtással, és folytatódik a lakóterületen könnyen hozzáférhető háziorvossal. De az alapellátás rendszere kiegészül fogorvossal, védőnővel, otthoni ápolást végző szakemberrel. A szakellátás, vagy szakorvosi ellátás ugyancsak önálló rendszerként működik.  Nálunk ez – történelmi okokból – jelentősen elkülönül a nagy számú szakrendelők és ettől meglehetősen független kórházak világára.

Itt érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni. Magyarországon mintegy 340, sok szakmát tartalmazó, önálló épületben, gyakran elkülönült telephelyen működő rendelőintézet található. És ez a hatalmas kapacitás se tudja akadálytanul elvégezni a munkáját, hiányszakmák és várólisták jelzik a gondokat. Nem véletlenül lett ez a terület a magánbetegellátás kiemelt célpontja.

A kórházak ráadásul tovább oszthatók lakosságközeli kis kórházakra (régen ezeket hívták négy alapszakmás járási-kisvárosi kórházaknak), sok szakmás vármegyei kórházakra, és manapság ugyan nem hivatalos besorolás a regionális kórház, de funkcionálisan léteznek a regionális kórházak is, például Győrött vagy Miskolcon. A regionális kórházak és a három vidéki klinikai központ a valóságban képes a szuperspecialitásokat működtetni és alkalmas a ritka betegségek, vagy a különleges csoportosítást, koncentrációt igénylő betegek kezelésére. Lehetne ezeket centrumkórháznak is nevezni, erre van már néhány példa. Aktív rehabilitációt végző intézmények, önálló szakkórházak, krónikus ellátást és ápolást végző intézmények zárják a sort.

Emellett működnek szakmai rendszerek a „nagy rendszer és betegei” szolgálatában, ilyen az Országos Mentőszolgálat és az Országos Vérellátó Szolgálat.

Ennek a hatalmas rendszernek több pontján reform jellegű változtatások indultak el. Csak remélni lehet, hogy a felelősök átlátják, sőt látják és helyükön értékelik a változásokat. Legyünk őszinték, ezekről meglehetősen keveset lehet tudni. Mivel a rendszer szereplői fegyelmezettek, igazából a reform történéseit gyakorlatilag kizárólag Takács Péter államtitkár kommunikálja.

Akinek lámpást adott az Úr, az világítson

A héten Takács államtitkár tett egy kísérletet erre a „világításra” Exterde Tibor mikrofonja előtt. Érdemes meghallgatni. Láthatólag az első prioritás a mentők alapellátási ügyeletének új szervezete és működése. Záródott a megyék átállítása. Voltak gondok, főleg az elején, ahol a Magyar Orvosi Kamara vezette az ellenállást, például Győr-Moson Sopron vármegyében. Ennek ellenére sikerült ott is bevezetni, később a többi megyében még könnyebben.

Most a legnagyobb lélekszámú megye okoz kisebb gondokat, furcsa földrajzi elhelyezkedésével és demográfiájával. Lassan 50 éve élek a Dunakanyar jobb partján. Meglepett, hogy az új ügyeleti rendszer „nem ismeri” a régió sajátos geográfiai és közlekedési viszonyait, kényszerpályáit, különös tekintettel a Szentendrei-sziget csodálatos, még mindig meglepően érintetlen természeti értékeinek védelmét is szolgáló minimális, összesen egyetlen hídkapcsolatra. A fókuszban elhelyezkedő Tahitótfaluban aláírást gyűjtenek, Pomázon magánügyeletre szervezkednek. Az államtitkár és az OMSZ kommunikációs vezetőjének megnyugtató szavait, helyzetelemzését egyelőre gyanakvással figyelik az érintettek.

Nem kívánom, de ilyen, kicsit komplikált szerveződések „erkölcsi halála”, ha csak egyszer is egy súlyosan beteg gyermek esetében a felnőtt orvos tévedjen, ugyanakkor egy ideig – túlterhelés miatt – ne legyen elérhető mentőegység, és a Vácra vagy Budapestre vezető utakon baleset akadályozza a közlekedést. Tessenek csak a közelmúltban Észak-Magyarországon kétszer orvosi vizsgálatról hazaküldött gyermek tragikus esetére gondolni.

Ceterum censeo: egy rendszer szereplői soha nem tévedhetetlenek és soha nem omnipotensek. A rendszer tervezői kötelesek a „legrosszabb lehetséges szcenáriót” is végiggondolni, hogy ne történjék valamilyen tragédia, és ezért ne legyen szükség utólagos magyarázkodásra.

Nővérek és bérek

A második problémakör a nővérek bér- és létszámhelyzete. Március 1-jétől ismét jön a béremelés. Gondolom, nem csak én figyelem a hatását. Államtitkár úr itt mindenféle nemzetközi statisztikát idéz, de számomra már csak egy kérdés van nyitva: mit fognak mondani, gondolni és cselekedni az érintettek. Mert ez a reform Achilles-sarka. És nem csak bérkérdés, bár most az látszik a legsúlyosabbnak. Fontos a képzés, a lakhatási támogatások (becsületére mondjuk: az államtitkár ezt a témát érintette, korábbi szakpolitikai vezetők mellőzték), korrekt munkarend, a fizikai kizsákmányolás kerülése és tilalma.

Amennyiben ezekkel a kérdésekkel az egészségügyi rendszer „újratervezői” komolyan szembenéznek, várja őket egy hatalmas meglepetés. A korábbi évtizedekben kialakult normákhoz képest sokkal több ápolóra lesz szükség. De említeni kell a specialista szakdolgozókat: műtősnőket, aneszteziológus és radiológus asszisztenseket, operátorokat, technikusokat, mert nélkülük pedig modern és hatásos diagnosztika és gyógyítás sem létezik.

Vármegyei strukturális átalakítások

Mivel államtitkár úr nem mondja, a helyiek pedig nem nyilatkozhatnak, keveset tudunk a valóságos történésekről. Pedig: itt fog eldőlni a következő 20-30 évre a magyar gyógyítás sorsa. Jogos felvetés, hogy az átalakítást nem, vagy nemcsak gazdasági, esetleg forgalmi adatokra, hanem a betegek szükségleteire alapozva, azok korszerű megoldására kellene építeni.

A szakmai struktúra pedig csak a kérdés egyik oldala. A másik az épített környezet és az attól nem elválasztható kórház- és orvostechnológiák. Az egy-két évtizeddel korábban elvégzett rekonstrukciók hatása lassan elmúlik. Az orvos szakma fejlődéséhez, az orvosi technológia befogadásához új tervezésű és kivitelezésű épületek szükségesek.

Nagyon sajnálom, hogy az elmúlt másfél-két évtized egyetlen próbálkozása, a Dél-Budai-Centrumkórház tervezése asztalfiókba került. Két okból is: a fejlett világban ahhoz, hogy a programozható, zömében járó- vagy egynapos ellátás zavartalanul történjen, szükség van nagy kapacitású, a sürgősségi ellátás minden formáját nyújtó intézményre. Érdemes körülnézni Európában.  Ez egyben a gyakorlati szakorvosképzés helyszíne, de sok más egyéb szakemberé is, és semmivel nem pótolható. Alkalmas egyetemi oktató kórházi feladatok ellátására is.

Másfelől, a folyamatos felújítási szükséglettel jelentkező vármegyei kórházi rendszer támogatása kipróbált technológiai rendszer – tervekkel és építészeti megoldásokkal.

Kórházigazgatók

Az első körben leváltott 24 igazgató közül 14 életkori okokból lett felmentve, de a maradék 7 fő esetében gazdálkodási, ellátásszervezési gondok is felmerültek. Így az államtitkár. Elindult a pályáztatás, kezd látszani, milyen elvárásai vannak a tárcának. Viszont, amíg ez le nem zajlik, az adott intézményekben a vármegyei átszervezések nyilván lelassulnak. Ezekről amúgy is kevés információ szivárog ki. De kényes terület. Felfokozott indulatok, meggondolatlan lépések fogják jelezni, hogy nemcsak a betegek, de a dolgozók kezét is meg kellene fogni az átszervezések során. Hogy minél kevesebben hagyják el az egészségügyet, vagy a pályát.

Adósságcsapda

Hetek óta nincs szinte semmilyen új információ. Pedig ennek árnyékában minden szükséges átszervezés, korrekció, létszámfejlesztés „gellert kaphat”. Sokadszor mondom, írom, egy reform elején nem a spórolás vagy a hatékonyság a megfelelő jelszó. Az lehet, sőt legyen is a cél. De a tranzakció költségeit ki kell fizetni, mert különben a szakmai építkezés rombolássá válhat. És akkor okos ember nem pályázhat igazgatónak, hacsak nem valamilyen önkínzó alkat. Ha pedig ilyen, akkor nem alkalmas kórházi vezetőnek, ezt a pályáztatás során észre kell venni, és nem szabad emberek sorsát rábízni. Vajon olvasták az egészségügy irányítói Joseph Heller kitűnő regényét, „A 22-es csapdáját”? Ajánlom nekik, mindig megéri el-, illetve újraolvasni.

Különös hét van mögöttünk

A belpolitika történései elnyomták a két háború, a fokozódó influenza- és felső légúti járványhelyzet híreit. Jó lenne, ha mindenki észrevenné, hogy az egészségügy ilyenkor is teszi a dolgát, nem állhat le nézelődni, vitatkozni egy percre se. Értékén kellene ezt kezelni, mert mindannyiunk közös kincse.

A reformot pedig sok irányból támogatni kell, segíteni mert szükség van rá. De van egy feltétel: valóban jónak, szakmailag korszerűnek, ember- és betegbarátnak kell lenni. Hogy ne alakuljon ki a résztvevőkben a „reformfrász”.

(Nyitókép: René Magritte (1898-1967): Le faux miroir (1928). 19x27 cm. Olaj vásznon. Museum of Modern Art, New York.)

A szerző korábbi írásai itt olvashatók