TERRORIZMUS, POLITIKA

Régóta tudom, hogy minden, ami körülvesz bennünket, az valamilyen mértékben a politika által vezérelt, befolyásolt, érintett. Olyan jó hinni, hogy amikor egy orvos „elbújik” a kutató laboratóriumban, vagy kezébe veszi a szikét, újabban az endoszkópot vagy az intervenciós katétert, akkor csak az van, amire koncentrál. Lehet, hogy ez néhány percig, óráig így is van, és sokak számára ez mámorító, ez az egyes szakmák varázsa.

Az elmúlt héten leültem ebédelni két barátommal, egykori intézményvezetőkkel, mindhárman a „tapasztaltabb korosztályokból” és néhány percig felhőtlenül élveztük egymás társaságát, „a szabadság kicsi köreit”, de azután a politika „utánunk csaholt”, mert elkezdtünk a szakmánkról beszélgetni.

9/11

Vannak események, ami elől senki se tud elbújni. Napjainkban ilyen ez a kegyetlen, arc nélküli, mindenkit fenyegető járvány. De ilyen a világpolitika is, aminek hasonlóan fenyegető történéseit a mai kor információs viszonyai között nem tudjuk kizárni az életünkből. Alig fejeződött be az olimpia és a Szent István nap ünnepe, aggódhattunk, hogy katonáink, honfitársaink hazajutnak-e Kabulból, egy távoli országból, ahová segíteni, békét teremteni mentek, más nemzetek fiaival, és most menekülniük kellett egy olyan erő, egy olyan politika elől, amivel nem sikerült békés megoldásokat találni.

Hogyan is kezdődött ez a folyamat, aminek a végjátékát izgultuk végig kormányzati vezetőkkel, családtagokkal és magánemberekkel az elmúlt napokban?

Személyes történet következik.

Amikor a politikai-gazdasági rendszerváltásunk hajnalán megsuhintott az akkori politika, és rövid időre állástalan lettem, szigorú fogadalmat tettem: mindig lesz olyan tevékenységem, amivel el tudom tartani a családomat, akkor még kiskorú gyermekemet. Így vállaltam munkát, mint vezető orvos, az AHICO, Első Amerikai Magyar Biztosító központjában. 2001 kora őszén igyekeztem be a székházba, amikor a rendkívül udvarias portás érezhető rémülettel megállított és beinvitált a tágas portásfülkébe. A televíziója képernyőjén mozdulatlanul állt a kép és egy ismerős épület felett sűrű füst gomolygott. Egy amerikai hírtelevíziót nézett az akkor már működő kábeltévé rendszeren. Még szinte semmit nem lehetett tudni az okáról, de emlékszem a jeges rémületre, ami átfutott rajtam.

Egyszer jártam abban az épületben. 1991 nyarán, néhány magyar orvost meghívtak a francia magánkórházak szövetségének évi konferenciájára, amit a Queen Elizabeth 2 fedélzetén tartottak, amelyet „tanulmányi kirándulás” követett. Manhattani szuperkórház, a Mount Sinai, majd a csúcs, a rochesteri Mayo Klinika. Felejthetetlen volt a megérkezés New Yorkba, a hajnali napsütésében. A csodálatos hatalmas hajó, egy letűnőben lévő közlekedési rendszer utolsó mohikánja áthaladt a Brooklynt Staten Islanddal összekötő 1400 méteres nyílású függőhíd alatt, következett balról a Szabadság-szobor és Ellis Island épületei, amelyeken át 100 évvel ezelőtt magyar kivándorlók százezrei érkeztek az Újvilágba, majd jobbról a Világkereskedelmi Központ (WTC) ragyogó hatalmas tornyai. Közöttük úszott be az óceánjáró, lassú méltósággal az 53. utca magasságában lévő kikötőhelyére.

Két nap múlva, egy városnéző túra keretében körüljártuk a WTC 415 méter magas épületeit, a gyönyörű parkot és benéztünk a központi fogadó csarnokba, ahol értékes, monumentális műalkotások, és elképesztő technikai gazdagság közepette mozogtak a hatalmas épülethez képest sokkal kisebbnek tűnő emberek. Nagyon hamar világossá vált, hogy az USA gazdasági életének egyik legfontosabb központjában járunk, amelyiknek tevékenysége az egész világra kihat. Mi innen Budapestről ilyenkor mindig a Wall Streetre gondolunk, amiben még van igazság, de a világ gazdaságának igazgatása, irányítása már régen kinőtte a patinás kereteket.

Afganisztán

Otthagytam a portásfülkét, megzavartam egy megbeszélést, ahol a cég híres manhattani ügyvédje konzultált a vezetőkkel és bekapcsoltam a tárgyaló sarkában álló tévét. Még éppen jókor, hogy meglássuk a második repülőgépet, ahogy kegyetlen lassúsággal becsapódik a déli toronyba, és hatalmas lánggal felrobban a 38 ezer liter kerozin. Még ma is hallom azt a rémült kiáltást, ami mindannyiunkból felszakadt. Ha az első repülőnél még halványan reménykedhettünk valamilyen balesetben, a másodiknál már biztossá vált, hogy valamilyen elképesztő terrorcselekményről van szó. A tornyok alatti parkolóban pár éve már felrobbantottak egy teherautót, és okozott is komoly károkat, de annak még nem lett nemzetközi következménye.

Háború lesz? Vagy a terror fog annyira kiterjedni, hogy kezelhetetlenné válik? Senki nem tudta még a választ. Néhány hét után az USA hadserege, a NATO-val együttműködve elfoglalta a rejtélyes, távoli iszlám országot, Afganisztánt, ahol az Al-Káida vezette terrorizmus bázisát vélte felfedezni. Ezért jártak a mi fiaink is két évtizedig az afgán „misszióba” rendfenntartónak, fontos helyek védelmezőjének. Ennek lett vége pár napja a kivonulással, de nem tudhatjuk, hogy ennek mi lesz a következménye.

A WTC tornyok (és a Pentagon egy részének) felrobbantása után a világ sokkal rosszabb hely lett, mint előtte volt. Gyanakvás, az utazások megnehezedése, a katonai és titkosszolgálati tevékenységek erősödése követte, és sajnos a további merényletek százai, amelyeket a világ számos pontján kellett elszenvedni. Ma a világ minden hírcsatornáján mementóként feltűnnek a füstölgő majd összeomló ikertornyok, a pánik, a rémület képkockái, hogy emlékeztesse a ma élő emberiséget, nagyon sok kérdés vár még megoldásra, elrendezésre.

Az oltatlanok betegsége

Ahogy napjainkat is folyamatosan alakítja, felülírja a több mint másfél éve grasszáló, tomboló járvány, amely elpusztít sok öreg mellett fiatal embereket is, és sokakban, akik túlélik olyan károsodásokat hagy vissza, amelyeket csak fokozatosan tár fel az orvostudomány. Egy kerek évig csak a klasszikus járvány megelőzés módszereivel és eszközeivel tudtunk küzdeni. Bár a vírus már többször mutálódott, de erős bizonyítékok vannak rá, hogy a nagy tempóban kifejlesztett oltóanyagok jelentik a legerősebb védettséget.

Ma már azt is mondhatjuk, hogy a járvány okozta komolyabb megbetegedés az az „oltatlanok betegsége”. Számos ország statisztikája bizonyítja. Ez nem jelenti azt, hogy megfeledkezhetünk a klasszikus megelőző intézkedésekről, mert azokkal lassítani lehet a vírus terjedését, és ezáltal csökkenteni az egészségügyre nehezedő extrém terheket.

Üvegplafon

Hónapok óta fokozódó aggodalommal figyelem az oltási statisztikánkat. A tavaszi hónapok alatt az első 4 millió oltás gyorsan megtörtént. Még az 5 millió első oltáshoz is közel jutottunk májusban. Utána mintha „üvegplafon” ereszkedett volna Magyarországra. Előbb a 16-18 évesek, majd augusztus óta a 12 évesnél idősebbek oltásaival együtt se értük el a 6 millió főt. Közben a második oltással immunizáltak szépen felzárkóztak, 5 és fél millió körül járunk, és több mint 450 ezren a régen beoltott egészségügyi dolgozók és az idős, vagy/és fokozottan veszélyeztetett emberek közül már a 3. oltást is felvette. Ezek jó dolgok.

Ám a be nem oltottak „halmazát” nagy erőkkel kellene vizsgálni, és akit lehet elérni, vagy meggyőzni és beoltani. Itt a kormány újraindította az oltóbuszokat és az oltatlan embereket felkereső csoportokat is szervezett, de a számokon még nem látszik az áttörés. Néhány szakterületen az oltás kötelezővé vált, de ha figyeljük a világ országait, akkor számosan már sokkal szélesebb körben kötelezővé tették. A logika ugyanaz, mint amit az oltás ellenzőkkel szemben lehet alkalmazni: ahhoz mindenkinek joga van, hogy nem hagyja magát beoltani. De ahhoz viszont nincs, hogy ennek alapján korlátozás nélkül megfertőzhessen másokat.

Mivel a mostani delta mutáns fertőzőképessége sokkal erősebb, mint a korábbiaké, a kérdés egyáltalán nem a játék kategóriája. Ahogy például autóvezetés közben sincs jogom bárkit veszélyeztetni, és ha megteszem, akkor keményen megbüntetnek, az oltatlanok hamarosan ön és közveszélyesek lesznek. És a közveszély okozása, egy szuperfertőző ember korlátozás nélküli mozgása más emberek egészségét és életét veszélyezteti. Ezeknek a konzekvenciáit, bármennyire fájdalmasak, le kell vonni.

Delta hullám

A negyedik hullám megérkezett. Az elmúlt hónap alacsony számai után sajnos mind a fertőzöttek, mind a kórházba és intenzív osztályra kerültek száma egyelőre folyamatosan emelkedik. Sajnos, az utóbbi napokban az áldozatok száma is. Most lenne jó alapos kontaktkutatásokra és megelőző karanténok rendszerére támaszkodni, mert akkor tudhatnánk, hogy az emelkedő számok milyen összefüggést mutatnak a két héttel korábbi nagyobb népmozgásokkal. Ez a kérdés ugyanígy fel fog merülni a focimeccsek és az Eucharisztikus Kongresszus utáni történésekkel kapcsolatban. Ez utóbbi holnap, szeptember 12-én, Ferenc pápa miséjével véget ér, és remélem a kelet-nyugati egyházfők találkozása, a hívők széles körű imái legalább Lucifert elriasztják, és a vírus se tud terjedni az újra felmelegedő időjárás alatt.

Sokadszor idézem Cromwellt: imádkozzunk és tartsuk szárazon a puskaport. A XXI. század puskapora az oltás, a maszk, a távolságtartás, a kézmosás és egyre inkább a száj és toroköblítés, hogy az elsődlegesen ott megtelepedő vírusok se tudjanak akadálytalanul szaporodni.

Segítse ebben a magyarokat a pápa áldása és a jószerencse!

/A szerző korábbi írásai itt olvashatók/