Ügyeleti idő: mégsem jó a tervezett változtatás?

A kormány benyújtotta az egyes egészségügyi törvények módosításáról szóló javaslatot a parlamentnek. A módosítás egyik fontos része az egészségügyi dolgozók ügyeleti díjának rendezése. Az előterjesztők szerint az új jogszabály az Európai Uniós bíróságának döntéseire figyelemmel megerősíti, hogy a heti munkaidő legmagasabb időtartamába az egészségügyi ügyelet teljes idejét be kell számítani, továbbá egyértelművé teszi az egészségügyi ügyeletet követően kiadandó pihenőidő munkajogi minősítését. A törvény rögzíti azt is, hogy az ügyeletet is ellátó egészségügyi dolgozók részére abban az esetben is ki kell fizetni személyi alapbért (garantált illetményt), ha az ügyeletekre tekintettel kiadott kompenzáló pihenőidők miatt az előírt munkaidőt az ügyeleten kívül nem tudta ledolgozni.

Mint többek előtt ismeretes, az egészségügyi ügyeletek után kötelezően kiadandó pihenőidő munkajogi minősítése tárgyában a hatályos szabályozás jogalkalmazási nehézségekbe ütközik. Az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény (a továbbiakban: Eütev.) jelenlegi rendelkezései alapján nem egyértelmű, hogy mi a szóban forgó pihenőidőnek a munkajogi minősítése, annak órái beleszámítanak-e a személyi alapbér (illetmény) fejében teljesítendő órák, a rendes munkaidő órái közé. Olyan jogalkalmazási gyakorlatok is ismeretessé váltak az elmúlt időben, amely szerint munkáltató utólag ledolgoztatja a kompenzáló pihenőidő óráit, avagy a személyi alapbér (illetmény) e pihenőidőre eső része levonásra kerül.

A Magyar Orvosok Szövetségének szakértője szerint azonban mégsem sikerült teljes mértékben megnyugtatóan rendezni a kérdést, ugyanis nem egészen világos az új szabályozás, így nem kínál egyértelmű megoldásokat.

Az új szabályozás látszólag előnyös, hiszen amennyiben a munkáltató a kiadott pihenőidő miatt nem tudja ledolgoztatni a rendes munkaidő heti, havi, vagy keretidőszakon belüli mennyiségét, a munkavállalót ezért nem érheti anyagi kár, vagyis nem csökkenthetik emiatt a havi fizetését.

A baj csak az, hogy eddig sem az ilyen csökkentés volt a jellemző, hanem az, hogy különböző trükkökkel ledolgoztatta a munkáltató az ügyelet után kiadott kompenzáló pihenőidőt. További probléma volt, és a jelek szerint az is marad, állítja a szakértő, hogy a vasárnapi ügyelet után kiadott pihenőidő esetében (vagyis, amikor hétfőn nem kell dolgozni), soha nem tisztázódott, hogy a hétfői „szünet" a heti pihenőnapnak az Mt. 124. § szerinti kiadása, vagy csak a kompenzáló pihenőidő (esetleg mindkettő egyszerre). Ezt a tisztázatlan helyzetet arra használják fel a munkáltatók, hogy a hétfői szabadnap miatt nem adják ki a felhasznált vasárnap helyett a pihenőnapot, holott a munkavállaló csak kompenzáló pihenőidőt kapott.

Az új szabályozás a szakértő szerint nem oldja fel a legalapvetőbb nehézségeket, továbbra sem derül ki, mi a kompenzáló pihenőidő minősítése a munkaidő számítása szempontjából. Egyfelől ugyan megállapítja a törvény, hogy a pihenőidő kiadásával keletkezett esetleges munkaóra mínuszokból nem érheti veszteség a munkavállalót, ugyanakkor a (10) bekezdés szerinti előírás szinte sarkallja a munkáltatót arra, hogy mindenképpen ledolgoztassa a 13. § (6) bekezdése szerint kiadott pihenőidőt.

Mindezen a 12. § új (6) bekezdése sem segít:
„(6) Rendes munkaidő terhére egészségügyi ügyelet akkor rendelhető el, ha ebben a felek előzetesen írásban megállapodtak, ebben az esetben az alkalmazott egészségügyi dolgozó rendes munkavégzési kötelezettségét a megállapodás alapján részben egészségügyi ügyelet ellátásával teljesíti. Ha az ügyelet rendes munkaidőben történő ellátása az alkalmazott egészségügyi dolgozó alapbérét, illetményét érinti, erre a megállapodásban ki kell térni. Eltérő megállapodás hiányában az alkalmazott egészségügyi dolgozót a rendes munkaidő terhére elszámolt egészségügyi ügyelet időtartamának minden órájára – ha a 13/A. § alapján megállapított ügyeleti díj mértéke annál kevesebb – illetményének vagy személyi alapbérének egy órára eső összege illeti meg."

Ez a rendelkezés abban az esetben sem feltétlenül jelentene előnyt a munkavállalóra nézve, ha a hiányzó munkaórákat ügyelet teljesítésével lehetne kiegyenlíteni, ezzel az idővel ugyanis várhatóan annyi fog történni, hogy valóban a munkavállaló személyi alapbérével számolják el, majd megállapítják a hónap végén, hogy az illető ledolgozta a személyi alapbéréhez szükséges időt. Lehet, hogy a jogalkotói szándék nem ez, de erre is lehetőséget ad az itt idézett szabályozás, az ugyanis nem igazán képzelhető el, hogy valaki ugyanarra az időre kétszeresen kapjon munkabért (vagyis csorbítatlanul megkapja a havi munkabérét az így teljesített órákat is figyelembe véve, majd megkapja ugyanezen órák után a személyi alapbérének x órára eső összegét is az ügyeleti díjban).

Az egyetlen megoldás a fent leírtakra (és ennek alkalmazása esetén beszélhetnénk valóban kompenzáló pihenőidőről vagy megfelelő védelemről) az lenne, ha a kompenzáló pihenőidő idejét a 2003. évi LXXXIV. törvény a munkaidő óráihoz számítani rendelné, állítja a szakértő. Ez megoldaná a személyi alapbér, a pihenőidő és a pihenőnap kérdését, végül, de nem utolsósorban megoldást kínálna arra a nehézségre is (amire az indokolás ki sem tért), ami abból adódik, hogy a pihenőidő a gyakorlatban csökkenti az önként vállalt többletmunka kiszámításához szükséges órák számát.

A győriek megelőzték a törvényjavaslatot.