Valóban a beteg érdeke a legfőbb törvény?

Több, ki nem mondott tényre, de az egészségügyi ellátásban napiasan létező gyakorlatra világított rá Kovács József, az MTA doktora, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatója az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért és az Orvosi Tudományok Osztálya nemrégiben tartott tudományos ülésén. A professzor elmondta, hogy az egészségügyben a technológia fejlődése, az életkor növekedése fokozódó forrásigényeket generál, költségrobbanás tapasztalható. Komoly feszültségek keletkeznek, ami nem csak a kasszákat feszíti szét, de a hagyományos orvos-beteg viszonyt is gyökeresen megváltoztatja. 

A hagyományos viszonyt úgy jellemezte, hogy az bizalmi elvű, az orvos autonóm módon vesz részt benne, választási szabadsága van abban, milyen terápiát adjon a betegének. Az orvos a beteg érdekét képviseli, mert igyekszik azt tenni, ami tudása szerint a betegének a legjobb. Ugyanez igaz a betegre is, aki úgy gondolja, hogy az orvosa feladata, hogy mindent megadjon neki, ami a gyógyulásához elérhető, mindehhez feljogosítva is érzi magát: ha már fizette a társadalombiztosítást, akkor kapja meg, ami jár neki. Az orvosok persze tudják, hogy ez nincs így, ismerik a finanszírozási korlátokat, a betegek azonban akkor szembesülnek ezzel, amikor komolyabb bajuk lesz, s hiába várnak el mindent az orvosuktól. 

A modern orvos-beteg viszonyt finanszírozási korlátok határozzák meg, ami nyilván nehezen elfogadható tény. A világon ugyanis sehol nincs olyan gazdag egészségügy, amelyben mindenkinek mindent meg lehet adni, s még a leggazdagabb társadalmak sem engedhetik meg ezt maguknak. A mai viszonyok közepette arról kell dönteni: ki mit ne kapjon meg. Ezt azonban soha sem halljuk sem politikusoktól, sem orvosoktól, sőt: éppen az ellenkezőjét szokták hangsúlyozni, mondván: a beteg érdeke a legfőbb törvény.  Ezzel szemben működik a sorolás intézménye, amelynek következtében a beteg nem kap meg valamit, amire rászorulna, persze az is lehet, hogy csak marginálisan lenne szüksége. 

A sorolásnak két típusa van. Az egyik a kemény sorolás: megmondják, hogy ki mit nem fog megkapni, s a beteg tisztában van a korlátokkal. Ez etikailag korrekt, de politikailag nagyon kényes, hiszen népszerűtlenséggel jár. A gyakorlatban sokkal inkább jellemző a puha sorolás: tudjuk, hogy nem kap meg mindenki mindent, de erre vonatkozóan nincsenek írott vagy kimondott kritériumok, az egész valahogy eldől az ellátás során. Az eredményt viszont ismerjük: minél gazdagabb, minél iskolázottabb valaki, annál jobban hozzá tud jutni az orvosi ellátáshoz. 

A költségtudatosság az orvost alulkezelésre ösztönzi, de a beteg nem tud védekezni ez ellen, mert azt sem tudja, mit nem kap meg. Kovács József professzor szerint azonban a betegek tudják, hogy egy szegényebb országban szerényebbek a lehetőségek. Éppen ezért szeretnék, ha nem ők kerülnének a „járni járna, de nem jut” körbe, s igyekeznek az orvos jóindulatát elnyerni, érdekeltté tenni abban, hogy a soroláskor az ő esetükben kedvező döntést hozzon. Ezért is nem egyszerű megszüntetni a hálapénzt, tette hozzá. Ebben a helyzetben megosztódnak a szerepek: az orvosnak kell a beteg szószólójává válnia, ugyanakkor a menedzsment szabja meg a korlátokat, dönti el, mi lehet, mi nem. 

Nagy kérdés: fel kell-e világosítani a beteget a sorolás tényéről. Egy angol esetet felhozva elmesélte, hogy bizonyos hatásos onkológiai ellátásokat nem finanszíroztak a szigetországban, és amikor a rákbetegek rájöttek, hogy nem kapták meg a hatásos kezelést, meggyűlölték az orvost, mert úgy érezték, a biztosító érdekeit képviselte. Az is kiderült ugyanakkor, hogy az a beteg érezte ezt az információt hasznosnak, aki fizetni tudott a kezelésért. Nincs jó megoldás erre, hangsúlyozta Kovács József, de úgy vélte, az orvosnak továbbra is a beteg oldalán kell állnia, szót kell emelnie a betege érdekében. 

Az igazságos egészségügy elveiről szólva a legfontosabbként, de a sorolás miatt legfájdalmasabbként jelölte meg az egészségügyi ellátás tisztességes minimumához való jogot, s ennek tételes megfogalmazását. A tisztességes minimumnál a tisztességesen van a hangsúly és nem a minimumon, szögezte le. Ebben a rendszerben alapvető elvárás, hogy az első, nem fizetős szinten a lehető legszélesebb és egyenlő legyen a hozzáférés, vagyis a legfontosabb ellátások mindenkinek járnak. A második szint a fizetős ellátás. Hangsúlyozta: egyenlőtlenséget úgy lehet megengedni, ha azzal a leghátrányosabb helyzetű is jó jár – lásd fizetős diagnosztika, a várakozók közül kikerül a fizetni tudó, így a hátrébb álló előbbre sorolódik. Minden országban működik a kétszintű egészségügyi ellátás a professzor szerint. S ha már így van, miért ne lehetne ezt úgy megcsinálni, hogy igazságos és etikailag elfogadható legyen, vetette fel.