Vibráló, izgalmas konferenciára készülünk

– Hogyan látja a kórházak helyzetét?
– A kórházi világ elemzésekor talán a betegek helyzetéből és véleményéből érdemes kiindulni. Volt és van is számos pozitív elmozdulás, gondoljunk akár az uniós infrastrukturális beruházásokra, bizonyos rendszerelvű tisztító lépésekre (kapacitásrendezések, kórházösszevonások, várólista rendezés). Megemlíthetjük a megvalósult ösztöndíjprogramokat és béremeléseket, továbbá a TÁMOP-os nagy projekteket, így a pl. a betegbiztonsági, a népegészségügyi vagy a szervezetfejlesztési előrelépéseket is. Vannak tehát folyamatok, amelyek következtében a betegek jobban érezhetnék magukat, de mégis, a mindennapos visszajelzések alapján az egészségügyet és benne különösen a kórházügyet hanyatlani látják. A társadalom ellátórendszerrel kapcsolatos elégedetlensége a közbeszédben hangos, és ez olyan kép a valóságról, amit – tetszik, nem tetszik – el kell fogadnunk. Ha a beteg így látja, akkor ez a számításba veendő fogyasztói megítélés.

Amennyiben a másik főszereplő csoportot vizsgáljuk, vagyis a kórházakban dolgozók vélekedését, akkor azt tapasztaljuk, hogy kórházi munkatársaink általában nehezen élik meg a hétköznapokat, bizonytalannak látják a sorsukat, nincsen pozitív jövőképük. Jelentős túlmunkával, gyakran túlfeszített, kiégett állapotban dolgoznak. Ebben a helyzetben a pozitív attitűd kopik, ami a betegelégedettséget rontja. A politikai és egészségpolitikai szándékok és nekirugaszkodások fürkészésekor is úgy értékeljük, hogy még bizonytalan a kórházi rendszerünk jövője. Nincs egyértelmű perspektívánk arra vonatkozóan, hogy mi a valóságos társadalmi-politikai elvárás, és ehhez milyen erőforrások állnak rendelkezésre.

Az elmúlt esztendő történései azért értékelhetőek nehezen, mert nagyon sok háttérbeszélgetés, tervezgetés volt, de a mindennapi életbe beépülő változások alig jelentek meg. Megfogalmazható ez pozitívan is, hiszen az ellátórendszer összességében viszonylag eredményesen „ketyeg", amire néha magunk is meglepődve rácsodálkozunk. Hiszen sokan elmentek közülünk, hónapról hónapra látjuk, hogy milyen nehéz egyes területeken szakorvoshoz jutni, vagy például beosztani az ápolási műszakokat a munkaigényes osztályokon. A betegek mégis rendszerszerűen eredményes szakmai ellátást kapnak, szerintem jobbat, mint amit a sokat szapult szolgáltatási színvonal, vagy a nagy médiavisszhangot kiváltó negatív esetek alapján elképzelnek. Biztos, hogy nagyon sokat kell javítani a gyógyító és ápolási munkán, még többet a szolgáltatás módján és színvonalán, de gátolja ezt az is, hogy jelenleg még nincsen módszeres minőségi kontroll a rendszerben, a hibák észlelése, elemzése és kijavítása esetleges és megint csak a helyi erőforrásoktól függ.

– Milyen a megítélése az ágazatnak a politikai döntéshozók fejében?
– Súlyos az információs aszimmetria az egészségügyben dolgozók és az arról makroszinten döntők között. Más perspektívából tekint az ügyre az, aki közvetlen részese ennek a napi élet-halál és létfenntartási harcnak, és az, aki kívülről felelős, indirekt módon részes, vagy inkább külső szemlélőnek tűnő döntéshozó. A kemény mindennapok, az a rengeteg erőfeszítés, ami a kórházak működését fenntartja, alig jelenik meg a közbeszédben – talán mert, mi magunk sem találjuk erre a megfelelő kommunikációt. Sémás ítéleteket észlelünk ágazatunkról, különösen a közgazdasági elemzőktől. Többek között azért is, mert az egészségügy a szokásos piacgazdasági logikától eltérő szemléletet igényelne. Mintha nem tudnák logikailag értelmezni a szolidaritáselvű, állami gondoskodáson alapuló, ugyanakkor rengeteg piaci elemet mozgató furcsa szimbiózist. Az egészségügyi költségrobbanás a demográfiai változásokkal párhuzamosan a legfejlettebb országokban is súlyos dilemmát jelent.

A mai információs társadalomban az ember a saját betegségéről (ami számára nyilvánvalóan a leginkább húsba vágó kérdés) minden hírt és kezelési lehetőséget azonnal el tud érni az interneten, jórészt még magyar nyelven is. Fizeti a gazdaságélénkítési prioritás alapján igen alacsonyra szabott járulékot, és sokszor úgy érzi, hogy ez alapján neki azonnal és magas szinten jár is az, amit éppen megtalált az interneten. Ez azonban pénzügyileg makrogazdasági szinten a kultúrvilág elitjében is nonszensz. Világossá vált, hogy ez az ágazat politikai haszonszerzésre alkalmatlan, ezért a fenntartáshoz szükséges minimális erőforrást teszik bele.

Én úgy interpretálom a gazdaságpolitikusok elmúlt két évtizedbeli döntéseit, hogy ezzel a lehetetlenséggel számot vetettek, de sajnos az elvárhatónál lejjebb tették támogatási szintet. Ráadásul intuitív, attraktív költségmegtakarító megoldásokat keresnek, ami egy erőforrás hiányos és kiábrándult rendszerben pszichésen sem járható út.

– Van-e már konkrét információja az elvándorlás hatásairól az egészségügyben?
– Ismerjük a számokat. A mindennapokban észleljük, hogy sokkal nehezebb a szakemberek biztosítása, mint mondjuk egy évtizeddel ezelőtt. Ha nagyobb időtávról nézünk a rendszerre, és hajlandóak vagyunk reálisan visszagondolni a 10–15 évvel ezelőtti időkre, akkor szemet szúróak a különbségek. Problémás az ügyeletek megszervezése, a műtői teamek kiállítása, és jó néhány szakmai területen az ellátás napi fenntartása. Gyakorta csak extra erőfeszítéssel és belső motivációval maradnak a közellátásban a szakemberek, és gyógyítanak, ápolnak – sokszor utolsó mohikánként. Téma most a médiában, hogy mennyire kevés lesz a közeljövőben a háziorvos, de ugyanennyire nem lesz érsebész, aneszteziológus, gyermekorvos, intenzív-terápiás szakasszisztens vagy műtősnő sem. Képzett és tapasztalt szakemberek nélkül pedig életveszélyes dolgozni. Jó pár orvosi szakma kritikus helyzetben van, de a szakápolói-szakasszisztens munkát érzem különösen veszélyeztetettnek.

Az orvosoknál legalább az egyetemekre jelentkezők száma elegendő, és ezért nagy elszántsággal korrigálható lenne hosszú távon a lemaradás, de az ápolóknál-szakasszisztenseknél a képzésre jelentkezők, illetve a képzésben lévők a pótlást elvileg sem tudják biztosítani. Reménytelenek a kilátások e téren, sürgősen alarmírozni kell a döntéshozókat.

– A beteg-ápoló arány nálunk amúgy is rosszabb, mint a világ boldogabbik felén, ahol esetenként – például a gyermekellátásban – két beteg mellé jut egy ápoló.
– Az ápolás, mint hivatás a mai világ szemlélete miatt is súlyos válságát éli. Elkötelezett lelkületet igényel az idős, magatehetetlen vagy egyéb módon elesett embert ápolni. Ehhez belső indíték szükséges – nem véletlenül kötődött ez a fajta „munka" a katolikus szerzetesrendekhez, protestáns diakonisszákhoz vagy a zsidó szeretetszolgálatokhoz. Vallási, egyházi csoportok hozták létre ezt a kultúrát, majd ugyanebben a közegben professzionalizálódott eleinte a szakma. A szakértelem tovább fejlődik, de az alapot jelentő indíttatás, az említett küldetéses ápolás a mai világban szinte csak egyes egyének szintjén van jelen. Így a jólét emelkedésével, a munkaerőpiac szerteágazó lehetőségei mellett a finanszírozásában vergődő egészségügyi közellátás nem képes versenyben maradni a fiatalok megnyerésében.

Erős etikai indíttatás nélkül az ápolás rendszerszerűen válik kritikussá. Erre a világ jelenleg nem tud választ adni, pusztán a migráció odázza el a legfejlettebb államokban a szembenézést. Összefügg az elmondott tendenciákkal, hogy hazánkban a fővárosban és a nagy városokban a viszonylag jobb orvos ellátottság mellett már nagyon nehéz ápolót találni, míg a kisebb vidéki kórházakban a kevesebb munkalehetőség miatt ápoló még inkább van, de az orvos már nehezebben vállalja a végvári küzdelmet. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a demográfiai változások miatt robbanásszerűen nő meg napjainkban a professzionális ápolók iránti igény.

– Megvan-e a megfelelő helyük a diplomás ápolóknak a rendszerben?
– A diplomás ápolók elméletileg jól képzettek, de nem ritkán kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkeznek. Így nem sokan találják meg a helyüket az ágy melletti osztályos munkában. Valójában a diplomás ápolóknak több gyakorlati ismerethez kellene jutni, és sok jelenleg orvosi kompetenciát jelentő tevékenységet kellene átadni. Ez néhány specialitásban már működik, de általánosságban nem. Kiemelt feladatokkal ellátni és megfizetni – ez kompetencia, képzés, kultúra és anyagi kérdés is egyaránt. Azért lényeges ez, mert talán ennek a csoportnak a megerősítése adhatna szakmai presztízst és jövőképet egy jól megalkotott életpályamodellben.

– Milyen akadályozó tényezői vannak ennek a folyamatnak?
– Egyrészt talán a magyar egészségügy poroszos, hierarchizált felépítése, másrészt pedig a hálapénz, amelyek hátráltatják ezt a kívánatos fejlődést. Másrészt a minimálbér és az ápolói bérek egymáshoz közelítése is perspektívátlansághoz vezet.

– Javában tart az intézményrendszer átalakítása.
– Az elmúlt bő két évtizednek egyik nagyon érdekes tapasztalata, hogy az egészségügyi kapacitásváltozásokra mennyire érzékeny a helyi politika, a társadalom és a lakosság. Sokat gondolkodunk, beszélünk róla és számolgatjuk, hogyan lehetne javítani a rendszerszintű hatékonyságot és a szakmai eredményességet, egyáltalán, hogyan lehetne fenntartani szakemberhiányos világunkban az ellátást a kapacitásmódosításokkal. Ebből vissza-visszatérő kötélhúzás lett. A nem ritkán rosszul előkészített és sokszor a helyi kórházvédő politika által félremagyarázott racionalizálási tervekből a kívülállók legtöbbször csak kórház- és osztálybezárási sanda szándékokat látnak.

Rengeteg pozitív érzelem is megjelenik itt, hiszen a helyi közösségek által felépített és évtizedekig, vagy akár bő évszázadig is működtetett kórházakhoz kapcsolható személyes kötődés és élmények is jelen vannak. Érdekes, hogy egykor a magyar kórházfejlődés mintájául szolgáló német és osztrák kórházrendszerben ma sok az ágy és sok a szolgáltató európai összehasonlításban. Lehet, hogy ez a társadalmi igény a közös múltban is gyökerezik? Bár megértéssel kell szemlélni, de szerintem ez nem jó jelenség, mert miközben minden fillért jól kellene hasznosítanunk, a rossz kompromisszumok sok pénzbe kerülnek, és ráadásul betegbiztonsági kockázatokkal is járnak.

Nekem azonban az az érzésem, hogy a racionális kapacitásrendezési lehetőség a helyi társadalmi és politikai ellenállás sorozatos győzelmei miatt megszűnőben van. Ennek a kötélhúzásnak a tapolcai választási történet után valószínűleg vége lesz. Így be kell látnunk a mozgásterünk korlátait. Jó útnak látom, hogy a kormány felismerte, hogy integrált rendszerekben kellene gondolkodni. A megyei integrált rendszeren belül lehet hatékonyabb gazdasági és emberi erőforrás-gazdálkodási lehetőség, és ebből adódóan egy logikusabb belső munkamegosztás. Ebben az integrációban válhat feloldhatóvá jó rendszerépítés esetén ez a dilemma. Talán így az ellátás szakmailag racionálisabbá és mégis lakosság közelivé válhat és egyúttal rendszerszinten hatékonyabbá. Hozzáteszem azt, hogy azt az egységet, ahol az integrációt leképezzük, érdemes lenne még továbbgondolni.

Nem tudom kihagyni, hogy meg ne jegyezzem: a megye erre szerintem nem optimális végső megoldás. Egyrészt azért, mert nagyon heterogén elemekből áll, másrészt mert Magyarországon a progresszív ellátás a klinikai központok, országos intézetek és más kiemelt ellátók körül szerveződik, néhány megyényi területen, vagy természetes földrajzi egységekben. Tehát szerintem a megyei rendszernél nagyobb területben érdemes gondolkodni.

– Hogyan látja a hazai orvosképzés lehetőségeit?
– Látjuk azt, hogy a magyar felsőoktatás húzóágazata lehetne hosszú távon az orvosképzés. Ez úgy tűnik a minisztérium által is támogatott ügy. A tervezett kapacitásnövelések mellett érdemes volna abban is gondolkodni, nem kellene-e esetleg új telephelyekkel bővíteni a rendszert. Ha nem is elméleti intézeteket, de klinikai központokat lehetne létrehozni ott, ahol messze vannak a jelenlegi orvosképzést végző egyetemek.

– Milyen a Magyar Kórházszövetség kapcsolata a Klinikák Szövetségével?
– Korrekt, de nem látványos – megvan a párbeszéd köztünk. A kórházszövetség elnökségében most a klinikák képviselője is jelen van, ez szinte napi jellegűvé teszi az információáramlást. Az elmúlt félévben a klinikák el voltak foglalva a kancellári rendszer kiépítésével, a kórházak pedig a megyei egyeztetésekkel, emiatt most kevesebb a közös ügyünk.

– Nemcsak az új fővárosi kórház helyszínéről, hanem annak kiválasztási módszertanáról is vita folyik.
– Nehezen merjük kimondani, hogy Magyarországon az egészségügyi szervezésben kétféle rendszerszervező elvnek kell érvényesülni. Az egyik a fővárosra és környezetére, a másik pedig az ország többi részére érvényes. Az első hálózatszerű szerkezetben kb. 3 millió ember gondjaira kell, hogy reagáljon, ez Budapest és az agglomeráció lakossága. A második átláthatóbb, a progresszivitási hierarchiával jobban jellemezhető rendszer egy-egy egységre jutó kevesebb ellátottal. Az első persze egyes elemeiben az egész ország ellátását is érinti – tehát fellelhetők párhuzamos rendszerépítési elemek is. Amíg az egész rendszerre rá akarunk húzni egy sémát, rossz döntéseket hozunk.

Izgalmassá és érzékennyé teszi a kérdést, hogy a konvergencia régiókban megjelent sok beruházási forrás, a fővárosban és Pest megyében viszont elmaradt az átfogó infrastruktúra felújítás. Ebből adódóan jelen pillanatban Budapest és környéke egészségügyi infrastruktúrája elmaradott, miközben amellett, hogy rengeteg magasan képzett szakember van a vidéki kórházakban és egyetemi centrumokban, mégis a főváros a vezető tudáscentrum. A kórházépítések régi logika szerint történtek, ahol a fertőzések elkülönítése, majd a szakmák tömbökben való egymás alá-mellé telepítése volt az irányadó, és az átalakításokkal sem korszerűsödtek. Így ez a kiemelkedő szakértelem nem hasznosítható optimálisan. Az ellátást itt szabályzó elemekkel nem lehet elég mélyen befolyásolni.

Sokszor kérdezik, hogy van az, hogy egy megyei kórház ellát egy helyen mindenféle betegséget, nincs olyan, hogy továbbküldenék a beteget, míg a fővárosban naponta más-más helyen és akkor is szétszórtan ügyelnek az intézmények. Egyrészt ez nem igaz, mert sok megyei kórházból kerül tovább a beteg az országos rendszerbe, másrészt viszont valóban, a fővárosi és környékbeli lakosság számának megfelelő, ezt a nyomást kezelni tudó, koncentrált akut ellátó infrastruktúra nincs Budapesten. Így óva kell intenünk a rendszerszervezőket a vidéki séma egyszerű átvételétől infrastruktúra és tudástőke koncentráció nélkül – ebből csak ellátási zavarok lehetnek. Ezért van tehát szükség egy új nagy fővárosi kórházra, egy komplex akut ellátó központra. Arra, hogy egymás mellett jelen legyenek az akut ellátásban szükséges szakemberek, olyan számban, hogy a szükséges szakmákban folyamatos felvételt tudjanak biztosítani. Ehhez sok pénz és nagyon gondos tervezés szükséges. Ha ez létrejön, akkor is marad feladat bőven a többi kórháznak is.

Örülök, hogy eljutott ehhez a gondolathoz a politika. Most komoly szakmai elemzések kellenek. Meg kell határozni, mire van szükség: hány ágyon, milyen szakmai tartalmakat, hol lehet a legjobban úgy elhelyezni, hogy a rászorulók és a munkatársak naponta több ezren könnyen és gyorsan elérjék közösségi közlekedéssel és autóval is. Ráadásul nemcsak a fővárosi lakosság, hanem a teljes agglomeráció és azon kívül is nem kevés ember kell, hogy ode tudjon jutni. Így a távolsági autóbuszos, vasúti és autópályás megközelíthetőség is lényegi kérdés. Elemezni kell azt is, hogy hol van a városfejlesztési elképzelésekben olyan hely, ahová ezt be lehet illeszteni, és hol található olyan szakmai környezet, ami ezt be tudja fogadni. Hiszen ha már működő, modern intézményekhez illesztjük az új kórházat, akkor olcsóbb a beruházás, és hatékonyabb az üzemeltetés. Egy mindenre kiterjedő alapos elemzés előtt nagyon elsietettnek tartom a feldobott konkrét helyszín ötletekről szóló vitát.

– Az említett szempontrendszer alapján képes lenne a lakosság eldönteni, hová kerüljön az új budapesti kórház?
– Ahogyan említettem, ez egy bonyolult szakmai kérdés. Szerintem a felvázolt logikai rendszerben szükséges kezelni: először le kell fektetni az egészségszervezési, kórháztervezési, közlekedésszervezési, építészi és városfejlesztési alapelveket, majd elemezni kell a javaslatokat. Ezután keresni kell a konszenzusokat. Így először szakmai műhelymunkára, azután szakmák közötti párbeszédre volna szükség. A lehetséges helyszínek megnevezése ezután következhetne, és utána ezek között kell politikai döntést hozni. Ennek módja megint (ha úgy tetszik, politikai szakmai) kérdés: a lakosság közvetlen vagy közvetett véleménynyilvánítása ezen a ponton tűnik relevánsnak. Ebben a folyamatban még benne vagyunk, én a sok ötletelés ellenére pozitívan értékelem az eddig történteket, mert a kérdés felvetődött, és a nyilvánosság előtt zajlik a párbeszéd. Nem szabad sok időt vesztegetni, mert az egész fővárosi ellátást már ennek a tervnek az ismeretében érdemes a most kezdődő lépésekben is szervezni.

– A Magyar Kórházszövetség kongresszusa következik. Milyen üzenettel készülnek idén a három napos tanácskozásra?
– A kórházszövetséggel kapcsolatban az intézményrendszer állami működtetésbe vétele idején kétségtelenül felmerült az identitás kérdése, hogy az új rendszerben hol is van a kórházszövetség helye, és van-e egyáltalán? Úgy érzékelem, hogy az MKSZ megtalálta és egyre inkább megtalálja a helyét: Pezsgő élet van a szervezetben, aktív és tettre kész az elnökség. Fontos egyeztetéseknek tudunk keretet adni. Más dolog egy fajsúlyos szövetségben és megint más fenntartói hierarchiában véleményt cserélni. Ezért éppen hogy felértékelődik a munkánk. Az államtitkársággal, az államkincstárral, a társadalombiztosítóval és a tisztifőorvosi hivatallal, illetve magával a fenntartóval, valamint szakmai és társadalmi szervezetekkel egyeztetünk szinte hétről hétre. Fontos állásfoglalásokat tudtunk megfogalmazni, az elmúlt hónapokban a sürgősségi ellátás és a járóbeteg-ellátás tekintetében, most éppen a fogászati ellátással kapcsolatban dolgozunk hasonlón.

A sokszereplős párbeszéd kiemelt terepe a konferencia, ami a magyar kórházügy és egészségpolitika elsőszámú találkozóhelyévé nőtte ki magát. Most megint újítunk. Talán rizikós is, hogy általában három párhuzamos szekcióban zajlanak az előadások, de én bízom abban, hogy mindenhol lesz elég résztvevő, mert nagyon sok izgalmas téma kerül terítékre. Az érdeklődés egyértelmű, ezer körüli vendégre számítunk. Ha győzzük erővel, rengeteget tanulhatunk és módunk lesz a vélemények kicserélésére is.