Vita: Egészségügyünk grófi szérűjén

„Az orvosbárókra megy el a pénz" címmel közlik 2016.04.18-án Lantos Gabriella sok tekintetben megszívlelendő, némelyekben vitára indító magánvéleményét egészségügyünk bajairól. A legkisebb baj a cikkel az, hogy a pellengérre állított orvosokat nem a „Királyok, hercegek, grófok" csoportokba, hanem a szinte szánnivaló, bár blikkfangos báró kategóriába sorolja (fiatalabbak kedvéért az eredeti: https://www.youtube.com/watch?v=dg-T-0AWmIo ). Az, hogy az elbárósodott orvosokat a Rákosi kor tőkéskarikatúráinak stílusában ábrázolja, szinte enyhíti a cím felütését.

Nehéz eldönteni, hogy a cikk megszületését az motiválta-e, hogy jó irányba lökje az egészségügy elakadt szekerét, vagy hogy a közegészségügy jövő évi költségvetési kereteit ne kelljen a valós igényeket megközelítő, és a hasonló gazdasági helyzetű civilizált országok által elért szintre hozni, avagy hogy bemutassa az általa képviselt magánegészségügy előnyeit az OEP által finanszírozott egészségüggyel szemben, és ezzel támogassa a magánegészségügy piacépítését.

Vagy egyik sem.

Vagy mindhárom.

A még tisztábban látás érdekében tekintsük át együtt néhány állítását. (Az eredeti számozottan, idézőjelben.)
1. „jelentősen át kell alakítani a kádárizmusból itt maradt, harminc-negyven éve változatlan elvek szerint működő orvoslást."

A kádárizmus is örökölte az orvoslás, pontosabban az egészségügyi ellátás elveit. Kezdetekben valóban csak annak jutott orvosi ellátás, aki azt értékén megfizette, vagy udvari orvost tarthatott. Később a járványok idején szélesedett az ellátottak köre, de a XIX.-ik század végéig kellett várni a Bismarck féle szolidaritás alapú egészségügy megszületésére. A hazai betegbiztosítás ennek mintáját követve fejlődött, és 1972-re jutott odáig, hogy egész hazánk vált egyetlen kockázatközösséggé, melyben a bérrel, fizetéssel rendelkezők fizették a kötelező társadalombiztosítási járulékot, és akik magyar állampolgárok voltak és munkaképtelenné váltak, illetve a nem dolgozó fiatalok és idősek pénzbeni és térítésmentes természetbeni ellátást kaptak, valamint jelképes hozzájárulás ellenében gyógyszer és segédeszköz ellátást vehettek igénybe. Anglia (Beveridge) és a Szovjetunió (Szemaskó) kissé eltérő utakon járt a forrásteremtés tekintetében, de Európában általánossá vált, hogy az egészség nem árú, és az egészségügy sem a szolgálatoknak, sem a betegeknek nem üzlet.

Ezekben az időkben az egészségügy szolgálatként működött, hasonlóan az oktatáshoz, tűzoltáshoz, honvédelemhez, és az egyházak többségéhez. Az egészségügy fél évszázada kezdődött költségrobbanása és a globális gazdasági verseny következményeként kezdték Európában a gyógyítás szolgálat jellegét szolgáltatási irányba terelni: ára lett az egyes szolgáltatásoknak, és a kórházak, rendelők az elvégzett szolgáltatásokkal arányban jutottak pénzükhöz. Ezt az irányzatot támogatta, hogy a globális versenyképesség egyik eleme a munkaerő ára, aminek egyik összetevője a betegellátás és a nyugellátás fedezetére fizetendő pénz (korábban járulék, most különféle adónemek). A folyamat mai formájában az Egyesült Államokból indult

Hazánk az eladósodás és a rendszerváltást követő gazdasági összeomlás nyomására a kontinensünkön elsőként 1994-ben alkalmazta költségtérítésre az onnan átvett és adaptált HBCs rendszert, ami a jelentős forráskivonás ellenére lehetővé tette az egészségügy működőképességnek fenntartását. Azóta nem csak Európa-szerte, de Ausztráliától Alaszkáig ilyen elvű rendszerek működnek, mégpedig nem csak az állami, de a magánbiztosítói környezetben is.

Az orvoslás elvei a finanszírozási elveknél kevésbé változtak. A beteg üdve a legfőbb törvény (salus aegroti suprema lex) elve évszázadok óta változatlan akkor is, ha az állam és a finanszírozó a költségek minimalizálását várja el a gyógyítóktól. A költségszint tartására sok eszköz van, mint például az egyes betegségek gyógyításával kapcsolatos árak jogszabályi rögzítése, az egyes szolgáltatók éves teljesítményének korlátozása, a szolgáltatók kapacitásának korlátozása, az orvosképzésbe, szakorvosképzésbe felvehető létszám meghatározása, és mindenekelőtt az egészségügyre fordítható közpénz évenkénti meghatározása. A magánegészségügy kétségtelen előnye, hogy ilyen korlátozásokkal nem szembesül. Ezért van az, hogy két magánkórház magánbetegeknek meghirdetett árai meghaladják a közkórházaknak fizetett OEP térítést.

A táblázatban 4 műtét árait néztük 2 magánkórházban és az OEP által fizetett díjhoz hasonlítottuk. Ez utóbbi átlag 38 százaléka a magánkórházi árnak.

Műtét	magánkórház	magánkórház	OEP	OEP %	OEP %
	1	2	38%	1	2
Köldöksérv	490 000 Ft	265 000 Ft	162 626 Ft	33%	61%
Lágyék- és combsérv	490 000 Ft	265 000 Ft	88 407 Ft	18%	33%
Laparoszkópos epehólyag eltávolítás	590 000 Ft	295 000 Ft	194 519 Ft	33%	66%
Pajzsmirigy eltávolítása	950 000 Ft		220 950 Ft	23%

2. „Le kell számolni a tévhitekkel és mítoszokkal, amelyek elfedik a valódi problémákat."

A szerző adós marad azzal, hogy milyen mítoszokra utal. A mítosz eredeti jelentésével e szövegkörnyezetben nem lehet mit kezdeni, legfeljebb egy kiterjesztett értelmezésre gondolhatunk: „a kifejezés valamely dologról vagy emberről keletkezett vagy szándékosan keltett erősen, esetleg hamis módon, túlzóan pozitív képet is jelenthet, elsősorban a szenzációhajhász újságírói argóban … " (idézet forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%ADtosz#Egy.C3.A9b_.C3.A9rtelmez.C3.A9sek . Természetesen van piaca az orvosokat vagy azok egyes csoportjait és az egészségügyet ekéző közléseknek akkor is, ha látszólag differenciáltan és részlegesen valóságosan mutat be embereket, jelenségeket. Ezt igazolja, hogy e cikk egyes részleteit több media átvette. De nézzük a valódinak mondott problémákat:

3. „Nem az orvos kevés, hanem a nővér, ezért az orvosok végzik el a kvalifikálatlanabb munkákat is, a magyar átlagbér környéki fizetésért.

Ez bizony igaz, az igazság fele. Sajnos nem csak az orvos, de a nővér is kevés, és nincs is elég jelentkező e pályára. És nem kell messzire utazni egy magyar ápolónak ahhoz, hogy kímélőbb munkahelyen több pénzt keressen – nem a hazai élelmiszerláncok vasárnap is dolgozó pénztárosaként, hanem a határainkon túl háziápolóként, szociális segítőként vagy ápolóként. Emlékeztetek arra, hogy tanító és tanárhiány, kéményseprő, katona és rendőrhiány is van, azaz a közszféra általános válsága fenyeget.

4. Közelítsünk a címre hajazó lényeghez: az orvosok fizetéséhez: „persze nem ebből élnek, hanem abból a plusz 150 milliárd forintból, amit magánrendelésen vagy hálapénzben keresnek hozzá. Már akinek jut belőle."

Tudjuk, hogy hazánkban az adókerülés nemzeti sport, és ide tartozik a hálapénz jó része és a magánrendeléseken számla nélkül végzett szolgáltatás is. Az itt feldobott 150 milliárd szép kerek szám, csak kérdés, hogy mi mennyi. Hálapénzbecslés évi 30 milliárdról és ettől felfelé már sok született, a becslések egy része mögött több-kevesebb kutatás is volt, de jó lenne tudni, min alapul e szép 150 milliárd, még mielőtt a media e brókerbotránynyi számot tényként kezelné. Alátámasztás hiányában ugyanis csak a lakosság félrevezetésére, megtévesztésére, hangulatkeltésre alkalmas. (http://mek.oszk.hu/13700/13749/13749.pdf https://catalog.hathitrust.org/Record/006203769 http://www.elitmed.hu/kiadvanyaink/lam_lege_artis_medicin/orvosi_halapenz_mi_a_megalkuvasunk_titka_10754/ http://www.kincsesgyula.hu/dokumentumok/paraszolvencia%20kereserol%20publikaciohoz%20004%2002.pdf http://epa.oszk.hu/02000/02051/00015/pdf/EPA02051_Tudomanyos_Kozlemenyek_25_115-134.pdf )

5. „Száz éve meglévő százágyas kórházak vannak szerte az országban egymástól karnyújtásnyi távolságra, így minden orvosbárónak jut egy műtő vagy egy osztály."

Teljesen igaza van Lantos Gabriellának amikor az elavult kórházstruktúrát kifogásolja. Azt azonban a figyelmes olvasó is láthatja, hogy a cikkben közölt térképeken sok kórház táblát viselő épületben nincs sebészet, nincs műtő. Valóban veszélyes ilyen épületekre kitenni a „Kórház", pláne a „Klinika" táblát, hiszen az ide betérő akut betegnek vagy a kezelés során romló állapotú betegnek a túlélési esélyei rosszak. Napjainkban intenzív osztály, érelzáródások (agyi erek, koszorúserek, végtagi erek) kezelésére alkalmas osztály, baleseti osztály nélküli épület már nem nevezhető kórháznak. Hogy az ilyen irányú reform annak idején megfeneklett, nem az orvosokon, hanem a politikusokon múlott.

6. „Az orvosok száma pont átlagos nálunk"

Nehéz számháborút vívni olyan körülmények között, amikor nem tudjuk, hogy melyik statisztika hogyan készül (https://www.facebook.com/MEMOZGALOM/posts/1031922903504138:0 ). A szolgáltatók által jelentett orvoslétszámról van-e szó, amikor nem derül ki, hogy az A kórházból jelentett orvosok közül hányan és mennyit dolgoznak a B, C, N kórházban, vagy a K községi ügyeletet ellátó orvosokat hány további helyről jelentik kisebb-nagyobb óraszámmal? Eltérő szempontok alapján gyűjt adatot a KSH, az OEP és az Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központ. Ha pedig véletlenül valóban pont 30 000 orvos dolgozik jelenleg Magyarországon, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy miért kell sok helyre – ha már pénzzel nem lehet – lasszóval fogni orvost. E kérdést valóban érdemes lenne kutatni, elemezni, hiszen nem nevezhető munkaerőpiaci egyensúlynak, ha az állítólag túl sok orvos ellenére 2000 betöltetlen orvosi állás van, miközben az orvosok korfája is riasztó, legalább 15% nyugdíjjogosult.

7. „Honnan származik és mennyi az orvosok jövedelme?"

Abban is igaza van a szerzőnek, hogy az egészségügyben a bérek szégyenletesen alacsonyak. A közalkalmazott saját munkahelyén az alapfeladat – például ügyelet – ellátását nem végezheti vállalkozóként, ez látszatszerződésnek minősülne. A közalkalmazottaknak maximális éves túlórája 416, szemben az egyéb munkavállalók 300 órájával. Ezért az orvosok és ápolók alacsony jövedelmű része a megélhetés érdekében két közeli kórházban keresztbe dolgozik: az egyik helyen ledolgozott teljes munkaidő + túlóra mellett a szomszédban is dolgoznak. Nevezhetjük önkizsákmányolásnak. A szomszédság nem egyszer fapados repülőjáratokkal elérhető külföldi munkahelyet jelent, ahová akár1-1 hétvégi ügyeletért is megéri kiugrani.

Vajon honnan van pénze a vidéki kis kórháznak a hallomás szerint 8-10 000 forintos ügyeleti órabérre? Ameddig e kórházak a helyi önkormányzat tulajdonában voltak, a helyi szavazókra tekintettel az önkormányzat a zsebébe nyúlhatott, hiszen az OEP finanszírozásból, ha valóban elláttak betegeket, és valóban azt jelentették az OEP felé, amit elláttak, nem futhatta ilyen bérekre. Napjainkban, a kórházak államosítása után azonban ilyen forrás nincs.

Nem kevesebbel, mint adócsalással vádolja a szerző a magánrendeléseket, ahol a 80 milliárdra becsült éves bevétel 30-60%-a jutna az orvosoknak. Ez lenne a cikk elején említett 150 milliárd kisebbik része. Nem függetlenül az adócsalás hazai, más szektorokat érintő gyakorlatától, az adócsalók elrettentése, majd az ennek ellenére tovább csalók leleplezése és arányos büntetése egyértelműen nemzeti érdek, ha ez szektortól, foglalkozástól függetlenül, általánosan, kivételezés-mentesen történik. Nehéz a „kis" adócsalásokat büntetni, ha a nagy adókerülések (off-shore lovagok) a megengedő jogszabályok védelmét élvezik. A 150 milliárd nagyobbik része származna a visszatérő bűnbak szerepében rekedt hálapénzből.

8. „Nincs olyan kórházigazgató, aki megtiltotta volna a hálapénz elfogadását a kórházában. Így a hálapénz is legitim jövedelemnek számít, még akkor is, ha nem adózik utána szinte senki."

Hazai jogalkotási gyöngyszemről van szó. Ugyan a kórházigazgatók a Munka Törvénykönyve szerint nyilatkozhatnak a hálapénz elfogadásának megengedéséről, de a Büntető Törvénykönyv a hálapénzt bűncselekményként értékeli. Releváns jogi fórum, illetve a jogalkotók nem oldották fel ezt az ellentmondást. A jogi helyzettől függetlenül lehetne e kérdést erkölcsi tekintetben is elemezni, lehetne szembeállítani a gátlástalan harácsolókat a minimális értelmiségi életszínvonal elérésére törekvőkkel, de erre ma nem találunk vevőt. A hálapénzt felemlegetésének ma az egyetlen értelme, hogy elterelje a figyelmet a valódi kérdésről: mennyivel kellene tágítani az egészségügy állami költségvetését a működőképesség fenntartása érdekében? Melyek a kormányzati prioritások most, a költségvetés előkészítésének időszakában az adóforintjaink felhasználása tekintetében?

9. Egyrészt igaz, hogy a „hálapénz a hiánygazdaság terméke: a jobb ellátás reményének vagy illúziójának megvásárlása egy, az ellátás minőségét érdemben befolyásolni tudó ponton."

Másrészt nem beszélhetünk erről anélkül, hogy fel ne vetnénk az állam felelősségét, mely jogszabályaival – várólisták, előjegyzések, várakozások, volumenkorlát, ágyszámszabályozás – okozója a hiánygazdaságnak. Tovább fokozza a hiányt, hogy az alapellátásban és szakellátásban alkalmazott OEP-térítés, mint HBCS, járó-pont, kártyapénz stb. a 7 évvel ezelőtti bérszínvonalat tartalmazza, amit a finanszírozási rendszeren kívüli juttatások formájában emeltek, de nem annyira, hogy ez megoldaná az alulfizetett egészségügyiek elvándorlását vagy hálapénz iránti vágyát. Mellesleg tudjuk, hogy általános emberi tulajdonság az éhezőktől az oligarchákig, bankelnököktől műtősnőkig, hogy szeretünk pénzt elfogadni és még elfogadni. Jó, ha nem követeljük, ne kerítünk köré hamis magyarázatot. Ezért nem elég bért emelni a hálapénz „megszüntetése" céljából, a béremelésre több más okból van szükség. Paradox módon az alacsony béreknek előnye is van: az ezekből fakadó alacsony nyugdíj miatt kényszerülnek az idősek a pályán maradni, és a távozó fiatalok helyett is dolgozni.

10. „A hálapénz olyan régóta és olyan széleskörűen elterjedt, hogy a rendszerben lévők erkölcsi érzékét nagyon ritkán sérti. Becslések szerint egy év alatt 70 milliárd forint adózatlan jövedelem kerül így az orvosok zsebébe, persze rendkívül egyenetlen elosztásban."

Tehát a szerző úgy véli, hogy az egészségügyben dolgozók erkölcstelenek, vagy ha nem is ez a véleménye, ezt sugallja. Ezt talán nem kellett volna, esetleg bocsánatot is kérhetne e „magánvéleménye", mint kutatások híján megalapozatlan kijelentés miatt. Kijelentéseinek hitelességét egyébként is rontja, hogy háttérben dolgozóként jelöli meg az aneszteziológusokat, akik a műtét előtti aneszteziológiai ambulanciai vizsgálaton vagy viziten találkoznak a beteggel, a traumatológusokat, akik önálló betegágy melletti operatív szakma művelői. A radiológusok és a patológusok egy része valóban nincs közvetlen kapcsolatban a betegekkel, egy részük azonban vizsgál, gyakran betegközeli vizsgálatokat (mintavételek, katéterezések, ultrahang vagy CT vezérelt mintavételek) és gyógyeljárásokat végez. Hogy ennek kapcsán kap egy csokor virágot vagy hálapénzt, azt persze nem tudom, nem kutattam.

11. „a kórházigazgatót nem köti a bértábla. Annyit fizet, amennyiért talál orvost."

Ez igaz, mégpedig nem csak a vállalkozási formában, de a közalkalmazottként foglalkoztatottakra is. A bértáblák csak a minimumot szabják meg, amitől, ha van rá fedezet, felfelé el lehet térni. Ha szűkös a kórház ellátmánya, akkor sajna nem. Persze a vállalkozóként dolgozók számlát nyújtanak be, melynek kiegyenlítése a közalkalmazotti bérezéshez képest sokat könnyít a kórház adóterhein, az adózást a vállalkozásra bízza. Van rá esély, hogy a vállalkozás által fizetett adókból azonos kórházi/munkáltatói kifizetés esetén kevesebb jut az APEH, az OEP, a nyugdíjbiztosító kasszáiba, mint a közalkalmazotti fizetések nyomán.

12. „A hálapénz-hierarchia tetején az intézetvezetők, osztályvezetők és a sztárorvosok vannak, akik úgy rendelkeznek a kórházi műtőkapacitások fölött, mintha az a sajátjuk lenne."

Az önmagában nem lenne baj, ha vezetők olyan gondosan, körültekintően és szeretettel bánnának a műtőkkel és mindennel a kórházban, mintha az a sajátjuk lenne, sőt. A műtőbeosztás pedig valóban az ezzel megbízott vezető joga, e vezető lehet egy-egy szakmai osztály vezetője. Ahol központi műtőrendszer van, ott egy független vezető szokott rendelkezni. E joghoz azonban felelősség is társul, ideértve az akut betegek és a daganatos betegek számára biztosítandó előnyöket is, függetlenül attól, hogy ki végzi a műtétet. A hiánygazdaságot e tekintetben elsősorban nem ez, hanem a lecsontozott sebészeti kapacitások és a jelentősen beszűkített intenzív osztályos kapacitások jelentik.

13. „Holott a társadalombiztosítás fizeti az eszközöket, az anyagot, az ápolónőt, de még a takarítónőt is."

Nos tudjuk, hogy mit fizet a társadalombiztosítás, mai nevén még OEP, holnap talán már minisztérium: a 2009-es árakat, mínusz azt, amit az önkormányzatok már nem fizetnek az államosítás óta. Csak ezen utóbbi forráskivonás mintegy 100 milliárd. Azt pedig, hogy hogyan fizeti az ápoló- és takarítónőket (és férfiakat), szintén tudjuk.
Úgyhogy melegen támogatom, hogy a közkórház ne legyen egyben magánkórház, a közpénzből szerzett eszközeit és embereit a közfeladatok ellátására fordítsa, és csak az ehhez szükséges kapacitások feletti részt ajánlhassa fel magánvállalkozások számára, mégpedig valós, tisztes nyereséget és mindenekelőtt az eszközök árának megtérülését is biztosító áron. Az állam meg olyan beruházásokra költse a közpénzt, ami a közfeladatok ellátásához kell, nem pedig a vállalkozások piacának bővítését szolgálja. Ezzel összhangban viszont nem tartanám tisztességesnek, hogy a közkórházban működő magánszolgáltatók magánbetegeinek pénzéből fedezzék a közfeladatok ellátásának veszteségeit.

14. „Ezt fejeli meg még a beszállítóktól kapott kenőpénz."

No ez sem egy könnyűsúlyú vád. Vajh mit szólnak a beszállítók? Akiknek méretes kinnlevőségeik vannak a fizetésképtelen kórházaknál?

15. „Az orvosbárók közé pár ezer orvos tartozik, az általuk megkeresett hálapénz havonta 1-8 millió forint között van, ami évi 12-100 millió forintos tiszta jövedelmet jelent fejenként."

Nos számoljunk e számokkal. Ha a pár ezer orvos 2100 orvost jelent, és fejenként és havonta 2 milliót keresnek zsebbe, akkor ez évente összesen 50 milliárd forintnyi hálapénz. Ha 4170 orvosbáró van, és havonta és fejenként 1 millió a hálapénzük, az is 50 milliárd. A szerző által legnagyobb összegként leírt évi 100 millió 2000 orvosbáróval számolva pedig 200 milliárd. Azaz a tisztelt szerző számai elnagyoltak, eltúlzottak.

16. „Az orvosbárók két-háromszor többet keresnek, mint nyugat-európai kollégáik, ott az átlagfizetés évi nettó 25 millió forint körül van."

Vajon kiket tekint Lantos Gabriella az orvosbárók kollégáinak? A nyugat-európai orvosbárókat, vagy az ottani derékhadat? Helyesebb lett volna a vezetőket a vezetőkhöz, a beosztottakat a beosztottakhoz hasonlítani. Akkor érthető, hogy a hálapénz kedvezményezettei a hálapénzre, a beosztottak a külföldi munkavállalásra hajtanak.

17. „Az orvosok jövedelmét nem a szaktudásuk, hanem a különféle rangsorokban elfoglalt helyük határozza meg."

A tisztelt szerző feltételezi, hogy a szaktudás és a rangsor között nincs összefüggés. Ez szerencsére nincs így. Az orvos szaktudását a megtanult elmélet és a megszerzett gyakorlat együttese alkotja, ezért a szaktudás jó esetben az idővel gyarapszik. Ez persze szakemberenként eltérő, ugyanúgy, mint az énekesek előadásának minősége vagy a hosszútávfutók teljesítménye. Tudjuk, hogy a matematikusok korán érnek, és fiatalkori eredményeikért évtizedek múltán kapják meg a díjat, amikor már ritkán alkotnak nagyot. A filozófusoknál ez fordítva van. Az orvosoknál is más a belgyógyász, és más a sebész pályaíve. Aki ifjúként türelmetlen, és kiszáll, az a saját fejlődését szakítja meg. Kár érte. Más kérdés, hogy ha fiatalként a családalapítás feltételeit sem biztosítja számukra a jövedelmük, akkor joggal néznek más lehetőségek felé. Ez nem a szakma belső problémája, hanem a társadalomé, a politikáé.

Lantos Gabriella hivatkozik Varga Júlia érdekfeszítő tanulmányára (Hová lettek az orvosok? http://www.econ.core.hu/file/download/bwp/bwp1506.pdf ) arról, hogy „az elmúlt tíz évben éppen annyi orvos változtatott pályát, mint ahányan elmentek külföldre." A tanulmány a 2003-2011 közötti évek adatain alapul, azóta sajnos meglódult a külföldre távozók száma, és ezzel az aránya is. Ez persze nem változtat a lényegen, sőt, aláhúzza a szerző állítását: „Ők köszönik, nem kérnek abból a rendszerből, amiben havi 250-300 órán át, három-négy helyen kell ahhoz dolgozni, hogy annyit keressen valaki, mint amennyit …", és az is igaz, hogy a többi dolgozó hiánya terheli az orvosokat.

Sajnos az is igaz, hogy kórházaink többségének mérete sem szakmailag, sem gazdaságilag nem teszi lehetővé a hatékony működést. Ezen elsősorban a fővárosban lehetne változtatni, amire reményt keltett az új, zöldmezős „megakórház" terve. Történelmi hiba lenne, ennek elhalasztása, és a 200 milliárd szétosztása 3 kórház korszerűsítésre.

18. „Ismételten szóba kerül, hogy az USA-ban a műtétek 64 százalékát, Angliában, Skandináviában 50 százalékát, nálunk pedig 8 százalékát végzik egynapos sebészeti ellátás keretében."

Minden igaz, amit Lantos Gabriella az egynapos tevékenység jó oldalairól ír. E tekintetben két további dolgot kell tudni. A felmérések hazánkban az ambuláns műtéteket és a fogászati tevékenységet (kivéve, ha altatásban végzik) nem számítják az egynapos ellátások közé, míg az említett országokban részben-egészben igen. Másrészt nálunk az egynapos ellátásokat korlátozza, hogy az OEP egynapos ellátásra a teljes fekvőfinanszírozás 1.99%-át (sic!) engedélyezi. Az egynapos lehetőséget elsősorban a járóbeteg rendelőintézetek (a teljes megfizetett egynapos teljesítmény 57%-a) és kisebb kórházak (24%) számára biztosítja, a maradék (29%) jut a nagyobb forgalmú kórházaknak, ahol ez a korlátozás az egynapos tevékenység korlátja.

Ezáltal a 24 órán belül távozó, azaz akár egynaposnak is tekinthető betegeket nem egynaposként jelentik, ami torzítja a statisztikát. Azaz az egynapos sebészet nem szakmai kategória, úgy operálunk, hogy a beteg bármikor távozhat, ha ezt jogszabály nem tiltja (van, amikor tiltja). De a statisztikában csak a szűken mért egynapos volumenkorlát keretek közötti tevékenység jelenik meg, nem a valóban 24 órán belül távozottak száma. Nem mellesleg az egynapos tevékenységért ugyanannyit kap a kórház is és a rendelő is, mint amikor ugyanazt soknaposban végzi, azaz a kórház valódi érdeke – szemben a cikk állításával – az aznapi elbocsájtás. (Hogy a beteg érdeke mi, azt tőlük kell kérdezni, az USA-ban azt mondták a gyorsított távozásra: quicker but sicker)

19. „A tb ugyanis akkor fizet sokat a beteg után, ha komoly műtéten esett át, esetleg még a szövődményét is ellátták."

Sajnálatos csúsztatás. Egyrészt igaz, hogy egy teljes gyomorkiirtásért többet – de nem eleget – fizet az OEP, mint egy lágyéksérvműtétért. Másrészt a szövődményekért általában nem fizet többet (ez a HBCS finanszírozás egyik lényege), kivéve a szélsőséges eseteket, amikor többnapos gépi lélegeztetésre vagy igen hosszú ápolásra van szükség. De ez sem elég a kórház valós költségeinek fedezésére, azaz a kórháznak a szövődménymentes ellátás a szakmai és anyagi érdeke egyaránt.

20. „A magyar kórházak kódoló adminisztrátorokat alkalmaznak arra a feladatra, hogy az egyszerű eseteket papíron bonyolultabbnak tüntessék fel, hogy több pénzt kapjanak érte."

Hogy így van-e vagy sem, nem tudom. Ha így van, akkor az OEP ellenőrzési rendszere elégtelen, adó és járulékforintjaink nincsenek biztonságban. Az sajnos lehetséges, hogy a rájuk osztott Teljesítmény Volumen Korlát szerinti kereteket egyébként kihasználni nem tudók többnek hazudják teljesítményüket, mint a valóság, és ezáltal elszívják a forrásokat a valóban fontos munkát végzők elől.

21. „A műtétek technikája és finanszírozása érdemben nem változott az elmúlt húsz évben."

A műtéti technikában hatalmas változások voltak az elmúlt időszakban. Elterjedtek a laparoszkópos, thorakoszkópos, arthroskópos és endoszkópos műtétek, megjelentek a számítógép-vezérelt szövetszétválasztó és hegesztő eszközök, melyek a műtéti vérigényt nagymértékben csökkentették, nagyszámú katéteres szív és érműtét nyert teret. Ultrahang és CT vezérelt beavatkozások váltottak ki feltárásos műtéteket. Több célra több varrógépet kellene/lehetne használni. Az új módszerek a korábbinál lényegesen drágább és gyorsabban amortizálódó eszközöket igényelnek, melyekre a beruházási lehetőséget a kórházak korlátozottan kapják csak meg, és az amortizáció fedezete nincs benne az OEP finanszírozásban, ami nyilvánvaló üzemgazdasági nonszensz. Az új eszközök egy részét csak egyszerhasználatos formában és a nyugat-európai piac vásárlóerejének megfelelő áron szállítják, ami az elérhetőségüket nehezíti.

A finanszírozás módszertanával – az un. HBCs rendszerrel nincs lényeges probléma. Alapja az egyes eljárások átlagköltsége, melyben a dologi kiadások, bér és annak költségei is benne van. Ha van vele probléma, akkor az, hogy a tőkeköltségekkel nem számol. A költségek árkarbantartására 20 éve nem került sor, ezért a HBCS szerint utalt OEP költségtérítések egyre messzebb kerültek a valós költségektől. Ráadásul a béremelések is e rendszeren kívülre kerültek. Nem a kórházak sara, hogy az árkarbantartás nem történt meg. Ráadásul e rendszer költséghatékonyságra ösztönző hatását a Teljesítmény Volumen Korlát lenullázta. Vannak e rendszernek ellenzői, de azt tudni kell, hogy a HBCS rendszer jó beállítás esetén költséghatékonyságra ösztönöz, míg a költségvetési rendszer a pazarlásra. Ezért használ a világ értelmes része Hbcs-szerű (DRG, Fallpauschale stb.) finanszírozást. És mellette persze komoly minőségellenőrzést és pénzügyi kontrollt.

22. „Az egészségügyi kormányzat csak asszisztálni tud hozzá, mégpedig azzal, hogy nem emeli az egységnyi ellátás díját."

Ez – ha így lenne – igen komoly kritikája lenne a kormányzatnak, melynek ugyanúgy nem asszisztálnia kell a társadalmi-gazdasági folyamatokhoz, mint ahogy a hajóskapitánynak sem szabad tétlenül néznie a közelgő jéghegyet. Az pedig, hogy 2009 óta nem emeli az egységnyi ellátás díját, mindenkit sújt, elsősorban természetesen a betegeket.

23. „Ugyanis a hálapénz nagysága a vágott seb nagyságával és az elhúzódó gyógyulási idővel arányos. … A tömeges betegellátás pedig az osztályvezetők tudásának és ambíciójának a szintjén marad"."

Nem tudom, ki mindenki mikor, miért, mivel arányban és mennyi hálapénzt képes adni és ad. De az bizonyos, hogy a rendszerváltást követően módszeresen leépítették a szakmai kontrollrendszereket, és a kórházak jelentős része az osztályvezetők kinevezésekor nem a szakmai képességeket helyezte előtérbe, hanem inkább helyi szempontokat. A szakmai osztályokon előtérbe kerültek a „menedzseri" képességek és végzettségek, és gyakorlatilag eltűnt a szakmai teljesítmény értékelése. Megszűnt a szakmai testületek véleményének figyelembe vétele. Úgyhogy az osztályvezetők tudása hellyel-közzel nem a saját, hanem elődjük szintén reked meg, akiktől ott helyben tanulták a szakmát. Azt viszont remélem, hogy joggal kétlem, hogy ez lenne a kórházak nagy számának az oka.

A fővárosban is zajlik még a csata arról, hogy egy kellő méretű vadonatúj kórház épüljön, ahova beköltözik több kisebb-nagyobb, vagy a régieket látszólag összevonva „több-telephelyes" központok jöjjenek létre. Ez nem a főorvosok döntése lesz.

24. „A 70 000 ágy 160 kórházban található, tehát az átlagos kórházban 430 ágy van."

Itt azért szebb lett volna a 42.000.- aktív ággyal számolni, azokra valóban igaz, hogy egy mai „kórház, természetesen olyan, ami teljes technológiai infrastruktúrával felszerelt." Magam is többször publikáltam arról, hogy a fővárosban 2 budai és 3 pesti oldali több ezer ágyas zöldmezős komplexumra lenne szükség (az egyikben egy gyermek-komplex is) az elaggott, lepusztult pavilonok helyett, melyeknek az épülete a bontás árát sem éri meg.

25. „Ebből a 62 szülészetből 24 olyan … A többiben komoly beteget nem is szabad kezelni, mert nincsenek meg hozzá a tárgyi vagy személyi feltételek vagy a biztonságos betegellátást garantáló betegszám."

Bizony így van, bár én hozzátenném az intenzív ellátás, a teljeskörű akut ellátás hiányát, mint a kórházak köréből kizáró okot.

Jó, hogy a hazai betegellátás furcsaságai szóba kerültek, az sem baj, ha a hálapénzből fakadó anomáliákról beszélünk. De szerencsésebb és hatékonyabb lenne erről úgy szólni, hogy ne azokra húzzunk vizes inget, akinek az nem sajátja, és ne gyengítsük álláspontunkat könnyen vitatható érvekkel vagy bizonyítatlan állításokkal.

Dr. Weltner János orvos, közalkalmazott.

A Magyar Kórházszövetség álláspontja

Ne bántsd az orvost! A vezetőiket se!

Nem a hálapénz a valódi probléma