Svédország: jólét várólistával

A kiterjedt és költséges jóléti rendszeréről ismert Svédország egészségügyi kiadásai a ’90-es évek elején még jelentősen meghaladták az európai átlagot. Az ezredfordulóra azonban az addig töretlenül növekvő trend, így a kiadások szintje -- a GDP-hez viszonyítva -- jelenleg az uniós átlag körül mozog. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy számos, korábban egészségügyinek tartott szolgáltatást -- mint például az idősek otthoni ápolását -- szociális ellátásnak minősítettek át. Ugyanakkor Svédországban is megfigyelhető tendencia, hogy a gyógyszerekre fordított kiadások rendkívül expanzív módon növekszenek.

A svéd gyógyító rendszer fő elvei a magas szintű ellátás és az egyenlő hozzáférés. A megyei önkormányzat külön egészségügyi adót vethet ki a területén lakókra, de kiadásaihoz természetesen a központi költségvetés is támogatást ad. Az állami segítség azonban gyakorlatilag egyetlen megyében sem fedez többet a kiadások egyharmadánál. A megyék ugyan jelentős autonómiával bírnak, de elengedhetetlen közöttük az együttműködés. Ezért régiókat alkotnak, így biztosítva a legmagasabb színvonalú szakellátást.

Az egészségügyi ellátást Svédországban túlnyomó részben adókból finanszírozzák, és a befolyt közbevételek döntő hányadát egészségügyi ellátásra fordítják. A megyei alapú finanszírozási rendszer mellett egyes ellátások költségeinek fedezésében szerepet vállal az egységes, munkáltató által fizetett (6 százalék körüli) járulékokból finanszírozott svéd társadalombiztosítás is. Igaz, szerepe táppénz-kifizetésekre, illetve arra korlátozódik, hogy támogatja a receptre kiváltott gyógyszereket, valamint egyes szakellátások költségeit. Svédországban az ellátási költségeket ugyan a megyei önkormányzat -- illetve részben a társadalombiztosítás -- állja, de a betegek számára az ellátások igénybevétele korántsem ingyenes. A betegek a szolgáltatások igénybevételéért -- ellátástípusonként változó -- fix összegű hozzájárulást fizetnek. Ennek összegét a megyei önkormányzat határozza meg.

Az alapellátást, amely a gyógyító és megelőző ellátásokat is magában foglalja, a svédek a 950 önkormányzati alapellátásra szakosodott központ egyikében vehetik igénybe. A központok megyei fenntartású intézmények, és átlagosan 30 000 lakos ellátásáért felelősek.

 
Ritka az olyan rendelési idő, amikor a betegek előzetes bejelentkezés nélkül kérhetnek vizsgálatot. Az alapellátó központban dolgozó orvosok tehermentesítésére -- a skandináv államokhoz hasonlóan -- Svédországban is nagy szerep jut a szakképzett ápolóknak. Rendszerint az ápoló az, akivel a beteg elsősorban kapcsolatba kerül, sőt a beteg gyakran el sem jut az alapellátó orvosig, ugyanis az ápolók felírhatnak bizonyos -- rendeletben meghatározott -- gyógyszereket, sőt szakrendelésre is beutalhatják a beteget. Az alapellátási intézményrendszerben a ’90-es években kezdődött meg -- a magyarországihoz hasonló -- privatizáció. Ám egyelőre az alapellátásban dolgozó orvosok többsége a megyei önkormányzatok alkalmazottja.

További párhuzamosság a magyar rendszerrel, hogy 1994-től kísérleti jelleggel beindult a háziorvosi rendszer, háziorvos választása azonban nem kötelező. Svédországban mindemellett a beteg első útja továbbra sem feltétlenül az alapellátás orvosához vezet: a betegek az alapellátás kihagyásával közvetlenül is fordulhatnak a kórházak járóbeteg-ellátó, illetőleg sürgősségi osztályaihoz.

Svédország egészségügyi ellátórendszere egyértelműen kórházcentrikus, a működéséért a megyei önkormányzatok felelősek. A kórházi szervezet hierarchiája alján az úgynevezett körzeti kórházak állnak, amelyek rendszerint belgyógyászattal, sebészettel, radiológiával és aneszteziológiával foglalkoznak, és átlagosan 140 akut ággyal rendelkeznek. A kórházi hálózat gerincét a 26 jól felszerelt megyei kórház képezi, ezek átlagosan 15-20 osztállyal és 450 ággyal üzemelnek. A kórházi szervezet csúcsán a 9 regionális (de szintén megyei fenntartású) kórház áll -- ezek nyújtják a nagy szaktudást és technikai felkészültséget igénylő szolgáltatásokat, kizárólag beutalt pácienseknek. Tekintve, hogy a megyei intézmények nagy autonómiával rendelkeznek kórházaik üzemeltetését illetően, így a finanszírozás módjában is nagy eltérések tapasztalhatók. Vannak kórházak, amelyek éves költségvetésből gazdálkodnak, de egyes megyei szervek már teljesítményfinanszírozási szerződéseket is kötnek kórházaikkal. A svéd rendszer a hozzáférés oldaláról közelíti meg a szolgáltatásokat. Ennek az az eredménye, hogy az általános és egyenlő hozzáférés nem jelent azonnali hozzáférést.

Az alapellátásban sem általános, hogy a nem sürgősségi esetekben a betegek tüstént és közvetlen vizsgálatban részesülhetnek. Ugyanígy a nagyobb műtétekre (például a csípőprotézis-beültetésre) is gyakorta hosszú időt kell várnia a betegnek.
(Szerző: Ötvös Péter, Országos Egészségbiztosítási Pénztár)