A kormányfő beszéde az egészségügyről - dokumentum

Nem szeretnék belemenni az egyes reformügyek részleteibe. A professzor kollégák nálam nyilván sokkal hitelesebb elemzését, jelentős részben fizikáját fogják ennek adni. Egyetlen dologról hadd beszéljek önöknek, nem túl részletesen. Ha jól ismerem az elnökségben helyet foglalók elmúlt hetekben, hónapokban tett megszólalásait, akkor ebben ma még lesz közöttünk vita. Nos, nem akarok elbújni a vita elől, ezért inkább magam teszem az asztalra. Az egészségügy reformjáról akarok beszélni néhány mondatot.

Végtelenül félrevezetőnek, a lényeget eltakarónak, az igazságot elkerülőnek látom azt a vitát, ami az egészségügy körül zajlik. Az egészségügyi reform lényege egy hosszabb mondatban összefoglalható. Az egészségügyi reform arról szól, hogy önök, biztosítottak, vagy éppenséggel a betegek kerüljenek az egészségügyi ellátási rendszer logikájának, működésének, gondolkodásának középpontjába. Önöket akarják kiszolgálni, önökért versengjenek, az önök kegyeit keressék a szolgáltatók, önök legyenek ebben a rendszerben a legerősebbek. Szakítsunk azzal a működési móddal és szakítsunk azzal a működési logikával, amely az 50-es években kialakított egészségügyi rendszer minden lényeges jellemvonását magán viselve túlélte a rendszerváltást, amelyben és amely szerint az egészségügy egész működése nem önökről szól, hanem az egészségügyi intézményekről. Nem önökről, hanem az egészségügyben dolgozókról, orvosokról szól.

Az egészségügyi rendszerre ma ugyanaz jellemző, mint a szocializmus világában: döntően természetbeni elosztásról beszél. Nincsenek ár- és értékviszonyok. Felülről nyitottak a költségvetések, puha költségvetési korlát van, ahogy Kornai János mondaná. Nem a vevők igényei diktálják a piacot, hanem az eladók igényei. Önök keresik az orvosok kegyeit, önök próbálnak jobb és olcsóbb ellátást találni önmaguknak. Ugyanúgy viselkedünk az egészségügyben, mint ahogy viselkedtünk a '70-es '80-as években, amikor Trabantért álltunk sorba és kerestük a Merkur kegyeit, amikor karácsony előtt kerestük a bolti eladók kegyeit, hogy jut-e még nekünk banán, amikor rimánkodtunk ismerősöknek, hogy szerezzenek nekünk egy ismerőst a postánál, hogy öt év után bekössenek nálunk legalább egy ikertelefont.

A mai magyar egészségügyben ugyanez a helyzet. Az ingyenesség illúziójának fenntartásával folyamatos kapacitás- és mennyiségi verseny zajlik. A hiánygazdaság összes tünete ott van az egészségügyben. Ráadásul a hálapénzzel fennmarad egy, a normákat igazán súlyosan romboló és sértő magatartás. Az egészségügy átalakításának lényege a feje tetejéről a talpára állítani ezt a világot. Azt szeretnénk, hogy azokról és azok érdekében működjön a rendszer, akik vásárolják a szolgáltatásokat, akik fizetnek érte. Ezek pedig a biztosítottak és a betegek. Azt szeretnénk, hogy ne szóljanak ránk a rendelőintézetben, hogy: Ne tessék kopogni, majd szólunk, ha a doktor úr itt van!

Azt szeretnénk, hogy hívjanak fel bennünket telefonon, és mondják azt, hogy: Nagyon örülünk, hogy fogadhatjuk önt fél 11-kor, és nagyon sajnáljuk, ha egy pár percet késünk. És azt szeretnénk, hogyha másnap felhívnának bennünket otthon, és megkérdeznék: Hogy tetszik lenni, nem kell még egyszer bejönni?

Azt szeretnénk, hogy törje össze kezét-lábát mindenki, aki kiszolgál bennünket, és féljen attól, hogy elégedetlenek vagyunk vele, mert akkor holnap nem tőle fogjuk megvásárolni a szolgáltatást, és ha sokan döntenek majd így, akkor holnap neki nem lesz jövedelme, és ő fog csődbe menni, nem én fogok bosszankodni. Ezt szeretnénk.

Ennek ezernyi feltétele van. Az egyik feltétele többek között az, hogy megszüntessük az ingyenesség illúzióját. Az ingyenesség illúziója a természetbeni elosztás, a szocialista jegyrendszer lényege. Ez az elosztásban érdekelt elitek összekacsintása. A főorvos úr segíti a professzor urat, a professzor úr pedig segíti a főorvos úr gyerekét. Egyenlőségről beszélünk, de egy kisnyugdíjasnak, távol Budapesttől harmadolyan minőségű szolgáltatás jár, mint egy nagyváros felső tízezréhez tartozónak. Ebben a rendszerben az jár jól, akinek jó telefonkönyve van, jó kapcsolatai vannak.

Kérem szépen, a magyar egészségügy nem az, mint aminek mutatja magát. A magyar egészségügy nem a vizitdíjról szól. A vizitdíj, a kórházi napidíj nem egyszerűen a pénzről szól. Az is fontos, olvasom, hogy több mint 20 milliárd forint bevétel származik belőle és olvasom, hogy egynegyedével, egyharmadával növekedtek a háziorvosok bevételei. Olvasom, hogy az ő körükben legalább radikálisan csökkent a hálapénz.

A magyar egészségügy szól még valamiről. Arról, hogy én vevő vagyok, én racionális döntéseket hozok, én felelős vagyok az egészségemért és nem viselkedhetek úgy, mint aki bemegy egy nagy szupermarketbe és nem érzékelvén azt, hogy a vásárlásának milyen következményei vannak, tolja maga előtt a kocsit és pakolgatja bele a szolgáltatásokat és az árukat. Majd kiengedik a pénztárnál fizetés nélkül, de az év végén azt mondják neki, hogy: Bocsánatot kérek, önnek fizetnie kell! Fizetnie kell, mint adózónak, fizetnie kell, mint járulékot fizetőnek. Igen, ez egy felelős polgári magatartás. Nem elegendő csodálni a balti államokat, hogy milyen tempót diktálnak, hanem muszáj emlékeztetni Magyarországot, hogy a balti államok mindegyikében van vizitdíj és van tandíj. Észtország, az igen, kiszabadulva a kommunizmus karjai közül, valóban majdnem úgy néz ki társadalmi viszonyaiban és kultúrájában, mint jó néhány skandináv ország. De nem késlekedett azzal, hogy olyan viszonyokat is teremtsen! Ez egy nagyon nehéz folyamat, nagyon nehéz küzdelem.

Szerintem nagyon messze vagyunk attól, hogy megmondhatnánk, ki fog ebben az ügyben érdemben győzni. Azok-e, akik Széchenyi nyomán előre akarnak menni, mernek és akarnak változtatni, azok-e, akik hozzá akarnak és mernek nyúlni ezekhez az ügyekhez, vagy azok, akik arra biztatják Magyarországot, hogy ne tegyen semmit. Mind a két út járható. Az teljesen világos, már bebizonyosodott, hogy 2000 és 2006 közötti út járhatatlan. Az egy elhibázott gazdaságpolitika volt, még akkor is, ha társadalompolitikai oldalán szociálisan indokolható lépések voltak. De mit ér az a szociális lépéssorozat, amely hosszú távon nemcsak, hogy nem fenntartható, de tönkreteszi a gazdaság versenyképes működésének alapjait? És nem lehet őszinte kritikával fordulni a 2000-2006 közötti időszak politikájához, ha ugyanakkor ma pedig valaki a mellett érvel, hogy ne csináljunk semmit. Ez a kettő nem fér meg egymás mellett. Ez egy mély, politikai és társadalmi hazugság.

Nem lehet bánkódni és ostorozni a kormányt amiatt, hogy az elmúlt időszakban, 2006 előtt miért azt tette, amit tett, most pedig szembefordulni a reformfolyamatok lényegével. A kettő nem fér meg egymás mellett.

Itt fejezném be. Ha túl leszünk az egészségügy biztosítási oldalának átalakításán, amit én kulcskérdésnek gondolok; ha túl leszünk rajta és megszavazza a parlament, akkor azt gondolom, hogy a reformfolyamatok és a kiigazítás első, legnehezebb szakasza alapvetően lezárult. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen több reform és nincsen több változás, dehogyis. Folyamatos alkalmazkodási, adaptációs kényszer van, ez folyamatos, kis reformlépéseket jelent. Folyamatosat. Ahogy a költségvetésben nem megy a stop-go mechanizmus, ugyanúgy a reformokban sem megy a stop-go mechanizmus, hogy megállni, elindulni, megállni, elindulni.

Kérem szépen, akik azt mondják, hogy erős Magyarországot akarnak - én is azt akarok -, azoknak muszáj hozzátenni valamit. Nincs erős Magyarország erőfeszítés nélkül. Az, aki azt mondja, hogy: Erőssé akarom tenni Magyarországot, de önöknek, polgároknak ezzel nincsen dolguk, azok nem mondanak igazat. Nem látok olyan teljesítményt a világon, a sporttól a kultúráig, a tudománytól a barátságig, amely ne azt igényelné, hogy tegyünk bele, amely ne azt igényelné, hogy tegyünk erőfeszítést. Nem hiszem, hogy Egerszegi Krisztina az lett volna, aki lett, ha nincsen ereje fölkelni hajnali fél ötkor. Nem lett volna Egerszegi Krisztina, ha azt mondta volna az edzője, hogy: Drága Krisztina, hát minek korán fölkelni, az fárasztó. Minek annyit úszni, attól izomlázad lesz.

Magyarországon van, aki arra akarja önöket rábeszélni, hogy ne tegyenek semmit, szavazzanak nemmel a változásokra - közben azt mondják, hogy erős Magyarországot akarnak. Kinek az erejéből? A jó király, a felvilágosult uralkodó? Az nem elég.
Muszáj megmondani Magyarországnak: a rendszerváltás arról szólt, hogy az önök teljesítményére épül ez az ország, az önökére! Önöké Magyarország egy tízmilliomod része, teljesítményben, felelősségben. Ha hozzátesznek, Magyarország erősebb lesz, ha kivesznek a rendszerből, Magyarország gyengébb lesz. Gyenge polgárokra nem épülhet erős Magyarország, erős polgárok pedig csak teljesítményből vannak. Aki ennek az ellenkezőjét mondja, az hazudik.

Köszönöm szépen!