Akiért a harang szólt - Dr. Kádas István főorvos (1958-2019)

A korai ősz melengető napsugara próbálta ellensúlyozni a hűvös szél borzongató leheletét Óbuda régi temetőjében. A szépen színesedő gesztenyefák lombjai alatt gyászba öltözött emberek gyülekeztek, hogy elbúcsúzzanak egy nagyszerű orvostól, aki váratlanul hagyta itt családját, orvos feleségét, három fiát, kollégáit, betegeit, barátait, ismerőseit. Még nem egészen egy éve hogy az itt gyászolók nagy csoportja, közöttük Kádas doktor együtt emlékeztünk tanítómesterünk, mentorunk Manninger Jenő professzor 100. születésnapján, örülve a találkozásnak, az életünk nagy részét kitöltő szakma, a traumatológia szívet melengető emlékeinek.  De ma itt az arcok szomorúak, nem ritkán könnyesek, és a tekintetekben a riadt kérdés: miért kell egy ilyen jó embernek, hatalmas tudású orvosnak ereje teljében elhagyni a földi pályáját? A ravatalozó helyisége igen szűknek bizonyult, így nagyon sok ember a fák alatt egy hatalmas félkört alkotva meghatottan hallgatta a szertartás igéit, és a mindannyiunk nevében búcsúzó kollégák szavait. Megrendítő volt.  Flóris István, az immár Manninger Jenő nevét viselő Baleseti Kórház orvosigazgatója és Cserháti Péter az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet főigazgatója búcsúztak kollégánktól, barátunktól mindannyiunk nevében.

A sokat próbált, rengeteg beteget meggyógyító, emberi tragédiákat közelről észlelő, rendkívül fegyelmezett vezető orvosok nem tudták, nem is akarták elrejteni mély megindultságukat. Az a mélyről jövő, szemérmes, visszafojtott férfi gyász, amit utoljára több évtizede, a katona bajtársukat búcsúztató, a Don-kanyar rettenetes csatáit túlélő miskolci honvédek körében tapasztaltam, itt most mélyen megérintette a gyászolókat.

Három évtizedet dolgoztak együtt, nemcsak napi 8 órát, hanem számtalan éjszakát, hétvégét és ünnepnapot is, ahol csak akkor tudtak megfelelni életmentő és gyógyító feladataiknak, ha egymást segítették, kiegészítették, és megértették. Ehhez olyan magas fokú bajtársiasság kell, amit békeidőkben talán még a mentősök között észlelhetünk.

Eközben meg kellett küzdeniük az eleve rosszul beállított finanszírozással, ahol  traumatológia HBCs- és pontrendszere súlyosan hozzájárul a kórházak veszteségeihez. Ezért azután a „hatalom”, ahelyett hogy javított volna a feltételeken, őket büntette a hatékonyság és a gazdaságosság ez esetben hazug jelszavaival.

Először a Mentőkórházzal vonta össze az intézetüket, majd küldött közéjük egy „menedzsert”, akinek se a szakmához se az intézményhez addig nem volt köze. Később elvették az önállóságukat, összevonták a Péterfy utcai kórházzal. És akkor jött a „fekete leves” a Péterfy hatalmas, egyetemi szintű baleseti osztályát belepréselték az intézetükbe. Két hatalmas, jelentős orvosi iskolát (Manninger és Berentey György prof.) összepréseltek egy erre már nem alkalmas épületben.

Sokan elmentek, de akik maradtak, azok nagyon megszenvedték ezt a méltatlan helyzetet.

Kádas István sebészi, traumatológiai tehetségét, példátlan innovatív erejét vezetői kinevezés, orvosi iskola alapítás helyett még közel húsz évig  elismerés és támogatás nélkül hagyták vergődni a fiatal orvosoknak való rutinban, az egészséget hosszú távon biztosan károsító rettenetes nagyüzemben. Csak 58 évesen hívták meg osztályvezető orvosnak az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet ortopédiai és helyreállító sebészeti osztályára.

Örömmel, lelkesen kezdett az új helyen dolgozni, munkatársakat, tanítványokat vezetve új utakra ebben a gyönyörű, de nagyon nehéz szakmában. Ezen a nyáron többször beszélgettünk, mert sorsom úgy hozta, hogy beteg hozzátartozómat naponta látogattam náluk. Húsz éve abbahagyott beszélgetéseink éledtek újra, szakmánk fejlődése, szépsége, örömei, bajai, egykori intézetünk, „alma materünk” jövője, amelyet hol bizakodva, hol keseregve idéztünk fel. Ő is részt vett a traumatológusok figyelem felhívó megmozdulásaiban, amelyek eddig nem jártak eredménnyel.

Harminc év önkizsákmányolása azonban nem múlik nyomtalanul, és szeptember 9-én a sors benyújtotta a számlát.

Nekem első gondolatom egy rég elfeledett író, rég elfeledett könyvének címére futott vissza, amiben a politikai hatalom felelőtlen személyi politikájának a betegek veszélyeztetése lett a következménye.

"Ma éjjel ne aludj!” ezt üzenném az orvosi iskolákat tönkretevő, a szakmai pályákat gátlás nélkül kettétörő figuráknak, amikor elbúcsúzom az elmúlt két évtized egyik legjelentősebb traumatológusától és ortopéd sebészétől.

Nyugodj békében, barátom! Álmodd tovább a sérültek kezelését megjavító találmányaidat. Gyógyítsd tovább a betegeidet, írd és játszd el a dalaidat, amelyek oly kedveltté tették zenekarodat, a szintén árván maradt Doktorock-okat. Álmodd tovább nagyszerű családodat, várd az unokák megszületését, felcseperedését. Álmodban tanítsd meg őket mindarra, amit a Debreceni Református Kollégiumban a tisztességről, a hazaszeretetről tanultál, az orvoslásra, ami nemcsak technika, hanem az emberek határtalan szeretete kell legyen, tanítsd őket az életre, az örömök és a bánat megélésére, elviselésére. Mindarra, a szépre és jóra, amit szeretnénk mindannyian az utódainkra hagyni. Fájdalmasan korán mentél el, hatalmas űr maradt utánad.

Sit tibi terra levis.