Búcsú dr. Pákozdy Jánostól

Csendben ment el, hosszú küzdelem után. Nem volt hajlandó beletörődni a gyógyíthatatlan betegségbe, sőt kompromisszumot sem kötött vele, mint ahogy az életében sem ismerte a megalkuvás látszatát sem. Talán azért, mert vallotta azt a keleti filozófiai tanítást, hogy: „Állandónak tekinteni azt, ami csak átmeneti - hiú ábránd. Ha tudatában vagyunk az elmúlásnak, ugyanakkor számításba tudjuk venni az emberi létben rejlő hatalmas lehetőségeket, sürgető érzés tölt el bennünket."

Ezért aztán mindig sietett valahova, magánéletében, munkájában és autó-vezetés közben is. Életének 70 éve alatt így legalább 100 évet élt, Neki ez volt természetes, és nehezen tolerálta, hogy környezete esetlegesen ezt másként gondolta. Az Ő szavait idézve: „Egy nap 24 óra munkából áll akár a műtőasztalnál, akár az igazgatói székben, de a magánéletben is – és akkor még nem is beszéltünk az éjszakáról."

Lázasan kereste mindig az új és a lehető legjobb megoldást, miközben ezer szállal kapaszkodott valami állandóba – nem véletlen, hogy 45 éven át egy munkahelye volt: a veszprémi kórház. Ahogy a traumatológia az élete volt, úgy ez a kórház az otthona, amibe beleálmodta vágyait, és védelmezte minden és mindenki ellen, aki nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ebben az „Ő kórházában" a „Salus aegroti suprema lex esto – azaz: a beteg üdve a legfőbb törvény – az irányadó.

Barátai és munkatársai is kemény embernek tartották, pedig lehet, hogy a keménység csak egy páncél volt, ami alatt az a kínai bölcsesség lapult, hogy „Mindanyiunknak hallatnunk kell saját oroszlánüvöltésünket és rendíthetetlen bátorsággal ki kell tartanunk-, mikor mindenféle kétség, kín és félelem gyötör bennünket."

Barátként és munkatársként reméljük, hogy az általa szeretett és egész életében utat mutató teológus édesapja most is fogja a kezét, és a földi élet utolsó útján a 62. zsoltár szavai szerint vezeti: „Csak Istennél csendesül el lelkem, Tőle kapok segítséget. Csak Ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig."- Ahogyan a gyermek-fájdalom a szülő karjaiban, úgy a lélek-fájdalom az Isten karjaiban enyhül meg, és megnyugszik a sebzett szív Isten vigasztaló szava, szeretete által."

Nyugodjon békében.

dr. Rácz Jenő

Veszprém, 2013. május 6.

A Kórház szaklap 2006 január-februári lapszámának KÓRHÁZI VIZIT rovatában készült interjú az akkori főigazgatóval, dr. Pákozdy Jánossal.