Dr. Molnár Lajos (1946-2015)

Ismét meghalt egy orvos, egy kolléga, aki életében szinte csak epizódnyi időre egészségügyi miniszter volt. A gyászhír hallatán, a közösségi portálokon a kegyelet hangjai mellett karcos kritikák és a halál méltóságához nem illő szavak is megjelentek. Engem is sokkolt a hír, azokban az órákban a Debreceni Egyetemen éppen egészségpolitikai előadást tartottam az egészségügyi menedzsment szak mesterképzésben részt vevő hallgatóinak. Többször hivatkoztam Molnár Lajos programjára, előttem volt a nevezetes „Zöld könyve", amiből idéztem. Döbbenetes rendező a sors!

1968-ban ismertem meg Lajost, amikor egy szovjet egyetemről átigazolt a debreceni ÁOK-ra, a felettem lévő évfolyamra. (A fiatal olvasók nehogy félreértsék, nem lelkesedésből ment oda! A polgári származású fiatalok nehezen jutottak be az egyetemre. A rendszer bornírtsága szerint, ha a szovjetekhez vagy az NDK-ba jelentkeztek, oda felvették őket. Evangélikus tanító fiaként én is előkészítettem egy ilyen jelentkezést Lipcsébe, de szerencsémre az országos biológiai tanulmányi versenyen elért jó helyezésem ezt fölöslegessé tette.)

Megismerkedésünk mindjárt egy kis irigykedéssel kezdődött, pillanatok alatt „lecsapott" az évfolyamunk egyik legszebb leányára, aki nem csak bájos, de rendkívül szeretetreméltó személyiségével mindannyiunk figyelmét felkeltette. De a folytatás is szép, kitartott mellette élete végéig, jóban, rosszban. Két okos, gyönyörű lányt neveltek fel, és idősebb korukra unokák aranyozták be a mindennapjaikat.

Azután Lajos is elkezdte hosszú odüsszeiáját a magyar egészségügy szakmailag varázslatosan szép, de anyagilag, emberileg tragikusan nehéz rendszerében. Fül-orr gégész lett, de még ez a kedvelt szakma se tudta biztosítani nekik az orvoshoz méltó életszínvonalat. Így ment a már akkor is lehangoló Salgótarjánból Algériába, ahol jobban megbecsülték a munkáját. A rendszerváltás környékén próbálkozott egy másik vidéki kórházban is, kevés sikerrel. Dolgozott Bécsben, hasonló okokból, majd hazatérve a Kapás utcai Rendelőintézet vezetőjeként megvillantotta híres szervezőkészségét. Példamutatóan működő intézményt hozott létre.

Ekkortól éledt újjá ismeretségünk, barátságunk. Rengeteget beszélgettünk, reménykedve a magyar egészségügy felemelkedésében. A korai 90-es években, mint annyi más orvos, a demokratikus politikától várta a megváltást. Élénk, aktív szellemének megfelelően ő is a politika felé próbált tájékozódni. Előbb a nemzeti, majd a szocialista, végül a liberális irányzatnál kötött ki. A mai éles, harcoló, engesztelhetetlenül gyűlölködő politikai légkörben nem írhatom le, mely Fideszes, KDNP-s, MDF-es prominens személyeket ismertem meg a környezetében. Már lobogott benne a közéleti tenni akarás, az ambíció.

Nagyon jól kezdett: a híres „Semmelweis hajón" évente összegyűjtötte az összes szakmapolitikailag érdekes személyiséget, okos beszélgetésekre, jó vitákra. Mindenki eljött, akit hívott, sajnos többségük ma már nem akar erre emlékezni. És elindult felfelé a lépcsőn. A BM kórház főigazgatóságát két évig vezette, a politikai ciklusváltáskor felállították. Akkor tapasztalta meg először, hogy a tudásnál erősebb a hovatartozás. A liberális fővárosi vezetés kicsit később kinevezte az István kórház élére. Nagy lendülettel fogott hozzá a rendkívül elavult kórház korszerűsítéséhez. És akkor láss csodát: ugyanez a vezetés leváltotta! Ma se tudom pontosan miért, én csak egy politikai játszmát láttam. Rövid ideig még a szintén a reménytelenség határán billegő MÁV kórházat is vezette, amely ma már nem lenne, ha nem vonják össze a Honvédkórházzal, kialakítva az akkori Állami Egészségügyi Központot (amibe a BM kórház is beolvadt). Ezekben az években napi, heti kapcsolatban voltunk, jól ápolt szentendrei kertecskéjében, kevés finom bor és sok cigaretta mellett kerestük a kiutakat.

2002-től kezdve már aktívan politizált. Határozott, célratörő lelkialkatának megfelelően a liberális egészségügyi modell egy rendkívül radikális verzióján dolgozott. Több-biztosítós modell! Így egy szóban. A politikusok felkapták. Az egyik oldalon harci jelszó, a másik oldalon szitokszó lett belőle. Ekkor ez nagyon „trendi" volt, egybeesett a diadalmas globalizációval, a piac mindent megoldó erejének illúziójával. Igaz, hogy számos okos közgazdász már figyelmeztetett, hogy baj lesz. A piac sehol se képes populációs szintű egészségjavulást okozni, sőt inkább az ellenkezője látszott.

A „jóléti rendszerek" ugyanakkor válságba kerültek (az idősödés óriási szükséglet-növekedést hozott, a tudományos-technológiai fejlődés iszonyúan feszegette a pénzügyi lehetőségeket), könnyebbnek, hatásosabbnak látszott paradigmát váltani. Én akkor már évek óta az egészségügyi rendszerek elemzését tanítottam az egyetemen, egyre jobban láttam a kapitalizmus emberellenes mellékhatásait, és azt, hogy a szociális és egészségügyi rendszerek „kötelessége" ezen hatások ellen dolgozni. A liberális politikusok ezzel akkor nem akartak szembe nézni. Illetve ez így nem igaz: az első csapásokat Lajos a pártjában kapta, a Solt Ottilia nevével fémjelzett szociológiai, szegényeket segítő irányzat rettenetesen felháborodott a tervein. Mi is távolabbra kerültünk egymástól.

És akkor 2006-ban váratlanul, miniszter lett. Ismét egy politikai játszma eredőjeként. Nem akarom ezt a 10 hónapot értékelni, sokan megtették már. Szellemes című könyvében (Miért lettem antipatikus) ezt ő maga is megkísérelte. Én csak azt mondom, rossz időben volt rossz helyen. Készült már az elmúlt 70 év legnagyobb világgazdasági válsága. Éppen ilyenkor van a legnagyobb szükség az igazságos, könnyen hozzáférhető szociális rendszerekre. A magyar rendszer már eléggé rossz állapotban volt, de nem volt felkészítve semmilyen változásra. Még ha Lajos végső célja jó is lett volna, az átmenet összes szörnyűsége ilyenkor felnagyítódik. A mostani apologéták az orvosok ellenállását emlegetik, pedig ez nem lett volna elég az 2008-as népszavazáson és a 2010-es választáson megjelenő elsöprő protest szavazásokhoz.

Ekkor már nem voltunk rendszeres kapcsolatban. Még havonta fölhívott a KÓRHÁZ lap megjelenése után, és kicsit kiabált velem, hogy miért kritizálom a ténykedését a vezércikkeimben. Nem értette, hogy Kasszandraként arra figyelmeztetem, hogy nemcsak ő, de a kormánya, sőt a pártja is „rá fog menni" a ténykedése elleni politikai támadásra és a népharagra. Nem lettem boldog, hogy igazam lett. Rengeteg bajt, szenvedést, gyűlölködést elkerülhettünk volna ha… és nem folytatom.

Nyugodj békében egykori barátom, ifjúságom egyik kísérője. Békéljen meg a nyughatatlan lelked, a lobogó szellemed egy másik világban, ha a hited szerint van ilyesmi. Mi pedig gondolkodjunk el egy jelentős ember hatalmas erőfeszítésein, kanyargós életpályáján és a saját életünkön.

Ég áldjon, Lajos, lehet, hogy még folytathatjuk a vitáinkat, beszélgetéseinket a túlvilági kertekben, ahol vagy még szabad dohányozni, vagy már eszünkbe se jut. Előbb utóbb követünk, hiszen ez minden ember sorsa.

Requiescat in pace!

Dr. Szepesi András