Egy koravén gyermeklelkű sebész

Nevezték már gyermeksuttógónak is, mivel a kórházba érkező legrémültebb kicsiket is képes megnyugtatni. Játékkal, bolondozással, humorral pár perc alatt el tudja nyerni a bizalmukat. Nem tagadja, ez a képessége abból fakadhat, hogy bár 38 éves, egy része még mindig gyerek. A másik viszont biztosan komoly felnőtt, hiszen a János Kórház elismert gyermeksebésze, traumatológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, és nem utolsó sorban egy négy hónapos kislány apukája. Dr. Kőnig Róbert nemcsak a kis páciensek és szüleik, hanem a szakma bizalmát is elnyerte, hiszen ő lett idén a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj 40 év alattiaknak járó különdíjasa. Az Orvosok Lapja kérdezte.

- Kalandos útja volt, míg Budapestre ért. Ha jól tudom, Erdélyben született?

- Máramarosszigetről származom, gyönyörű hely, olyan, mint egy kis ékszerdoboz, pont mint Svájc. Kilenc évesen települtünk át Magyarországra, pontosabban Derecskére, mivel a család másik ága Hajdú-Biharban élt. Aztán innen is továbbmentem Szegedre, ahol szintén kilenc évet éltem és némi külföldi kitérő után érkeztem meg végül a fővárosba.

- Az első lakhelyváltoztatásokról gondolom a szülei döntöttek, de később már a saját választása volt, hogy továbbmegy?

- Kétségtelen, de azért abban, hogy a szegedi orvosi egyetemre mentem a szüleim, pontosabban édesanyám hatása is benne volt. Hiszen ő Erdélyben kórházi gyermekorvosként, Derecskén házi gyermekorvosként dolgozott. De több más rokonom is ezt a szakmát választotta: a keresztapám, a nagynéném, unokatestvéreim. Volt-van köztük pszichiáter, fogorvos, gyereksebész, sőt szakmapolitikus is. A mamám szerette a hivatását, a többiek is, úgy hogy engem gyerekként nem taszított a fehér köpeny látványa, a kórház szaga, sőt inkább vonzott. 

- Az orvoslás ezek szerint családi örökség, ahogy az is, hogy ért a gyerekek nyelvén...

- Sok trükköt ellestem anyámtól, de az is jó iskola volt, hogy már korán megtanultam, mi kell egy kicsinek. Csak pár hónapos volt a húgom, amikor átköltöztünk Magyarországra. Az álláskeresés, az új munkahely nagyon lekötötte a szüleimet, ráadásul jelentősek voltak a költségek is. Nem volt más megoldásuk, így tízévesen egész nyáron én vigyáztam a testvéremre, sőt utána is még néhányszor én voltam a dajka. Pelenkáztam, fürdettem, etettem, melegítettem a tápszert. Nem éreztem tehernek, és azt hiszem azóta nincs gondom azzal, hogy hogyan bánjak egy pici gyerekkel.

- Gondolom a szüleinek nem lehetett könnyű rábízniuk egy gyerekre egy kisbabát?

- Mindig az volt a mondás, hogy én koravén vagyok, tehát valószínűleg már akkor is volt bennem felelősségérzet. Na jó, azért nem kell ezt véresen komolyan venni. Az viszont igaz, hogy már négyévesen eldöntöttem, orvos leszek. Ez akkor volt, amikor kitaláltam, hogy zongorázni fogok és nem sokkal azután, hogy Forma1-es pilóta akartam lenni. Anyámék vettek egy versenyzongorát, de közölték, hogy a Forma1-ről mondjak le. Mondtam oké, akkor orvos leszek. Nemcsak a családi minta miatt volt könnyű a döntés. Akkoriban ment a tévében a Fekete erdő klinika című kórházas sorozat és nagyon tetszett, ahogy a főhős, Brinkmann professzor ebben a sorozatban élt. Úgy hogy 6 évesen már nemcsak eldöntöttem, hanem biztos is voltam abban, hogy orvos leszek. Sőt abban is, hogy sebész, hiszen a professzor ezt a szakmát űzte. Nekem kimaradt a tinédzserkori tépelődés, hogy mi legyek, hiszen már kész tervem volt.

- Tényleg soha semmi más nem akart lenni?

- Egyetlen egyszer meginogtam. Úgy 17 éves lehettem, amikor már láttam, hogy a magyar egészségügy nem épp fenékig tejfel. Ráadásul a középiskolában a számítástechnika, a digitális világ teljesen megfogott, kicsit kocka is lettem. Így amikor be kellett adni a felvételi papírokat, mondtam anyámnak, lehet, hogy inkább informatikus leszek. Erre hozott egy csomó informatikai szakkönyvet és kérte mielőtt döntök, tájékozódjak, olvassak ezekbe bele. Jó taktika volt, mert miután belenéztem a könyvekbe, tudtam, az első választásom volt az igazi, orvos leszek. Annyi azért megmaradt az informatikából, hogy a gyermeksebészek honlapjának én vagyok a webmestere.

- Derecskéhez Debrecen van közelebb, ön mégis szegedi orvosi egyetemre járt. Nem bánta, hogy ilyen távol került a családjától?

- Felvételiztem Debrecenbe is, de ha őszinte akarok lenni, örültem, hogy Szegedre vettek fel. Jó volt már leválni, egy kicsit függetlennek lenni. Szerettem Szeged mediterrán hangulatát, lazaságát, a Tiszát, amely mellett születtem. Eddigi életem egyik legjobb része volt az egyetem. Életre szóló élmények, életre szóló barátságok kötődnek ehhez az időszakhoz. Az egyetemi évek abban is meghatározó szerepet játszottak, hogy ekkor döntöttem el, hogy gyermeksebész leszek. Rájöttem, nem akarok felnőttekkel foglalkozni, mert nem tudok mit kezdeni azzal, ha egy felnőtt hisztizik. Ellenben ha egy gyerek nyafog, azt órákig tudom tolerálni, mert értem, hogy azért teszi, mert fél, mert fáj, mert nem tudja mi lesz. Valójában nem is én döntöttem a gyermeksebészet mellett, egyszerűen nem volt más választásom.

- Hát azért lett volna...

- Nem, mert a sebészethez ragaszkodtam. Tudtam, hogy hozzám csak manuális szakma illik. Szükségem van arra, hogy megfogjak, megcsináljak valamit, és az azonnali visszajelzés is nagyon fontos. Erre különösen akkor jöttem rá, amikor ötödévben mentőzni kezdtem és megszereztem a mentőtiszti diplomát. A mentőzés egyébként máig örök szerelem maradt, ma is, ha ránézek egy mentőautóra, összeszorul a szívem.

- Miért hagyta abba?

- Mert ahogy lediplomáztam 48 órában háziorvosi ügyeletet adtam és rezidensként dolgoztam, ebbe már nem fért bele a mentőzés.

- Ha jól tudom először azonban nem a gyermeksebészeten volt szakorvosjelölt...

- Amikor végeztem Szegeden csak egy gyermeksebész rezidensi állást hirdettek meg és nem rám esett a klinika választása. Bevallom akkor nagyon összetörtem, már azon is gondolkodtam, hogy az egész pályát otthagyom. Csak azért tartottam ki, mert volt egy ígéretem, hogy egy év múlva viszont felvesznek. És valóban egy év múlva csöngött a telefon... Úgy hogy a végzés után a második évtől már a gyermeksebészeti osztályon voltam rezidens.

- Aztán egy év múlva mégis elment, pontosabban felfüggesztette a rezidensképzését, mert Angliában vállalt munkát.

- Kellett a pénz a diákhitel-törlesztésre. Ugyanemiatt a képzés alatt sem adtam fel a háziorvosi ügyeletet. Úgy nézett ki minden héten két napom, hogy reggel fél 8-ra bementem a szegedi klinikára, ott voltam délután 4-ig, majd beültem az autóba, elvezettem Szarvasig, ahol átvettem a sürgősségi háziorvosi ügyeletet, ami reggel 7-ig tartott, majd visszamentem Szegedre és elkezdtem a következő napot. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a rezidensi bér még 90 ezer forint volt, és hiába dolgoztam mellette rengeteget valahogy nem jutottam egyről a kettőre. Mivel türelmetlen ember vagyok, úgy döntöttem felgyorsítom a történetet, elmegyek Angliába pénzt keresni, ezért kértem halasztást.

- Milyen volt Anglia?

- Érdekes. A brit egészségügy sem tökéletes, de szervezett és jól működik. Kétségtelen ott is vannak például hosszú várólisták, de ezt mindenki tudomásul veszi. Ott nincs hőzöngés, mert a páciensek tudják, hogy jogos a várakozás, illetve azt is, hogy ha megtennék, jönnek a biztonságiak és rendet tesznek. Angliában ugyanis nincs apelláta, a közfeladatot ellátó egészségügyieket maximálisan megvédik. Egyébként az alatt a két év alatt rengeteget tanultam. Megismertem a legújabb eszközök kezelését, a legmodernebb orvosi technikákat, beleláttam a kinti rendszerbe, és nem utolsó sorban felsőfokon megtanultam a szaknyelvet. De nemcsak az egészségügyi ismereteim bővültek. Soha nem kerestem ennyi pénzt úgy, hogy a munka mellett bejártam szinte az egész világot. Két hétig folyamatosan dolgoztam különböző angliai magánkórházakban, két hétig viszont csak utazgattam. Megmásztam a Kilimandzsárót, voltam Kínában, Afrikában, Skandináviában.

- Gondolom a mai fiatal orvosokat is ez az élet vonzza, ezért akar a többség elmenni...

- Kétségtelen, sok fiatal orvos elment, de látok most egyfajta változást. Ötödéveseket tanítok az egyetemen és azt tapasztalom, hogy nincs már akkora lendület az elvándorlásban. Ez lehet amiatt, hogy szerintem javul a hangulat, konszolidálódtak a fizetések, ma már sokkal jobban keresnek itthon a szakorvosjelöltek is. És azt is hozzá kell tenni, hogy aki járt már kinn, Nyugaton, tudja, ott sincs kolbászból a kerítés. Egyébként nem  tartom rossz dolognak, ha egy rezidens elmegy egy-két évre világot látni, mesterséget tanulni, tapasztalatot szerezni, majd ezzel tudással hazajön, ahogy régen a céheknél is tették.

- Ön is hazajött...

- Igen, mert kiderült, hogy hiába tudom már felsőfokon az angol nyelvet, mégsem ismerem azokat a meséket, azokat a mondókákat, azokat a játékokat, amiket az angol gyerekek. Kinn nem működtek azok a trükkök, amikkel itthon csökkenteni tudtam a gyerekek félelmét, ott nem tudtam úgy kapcsolatba lépni velük, ahogy itthon. Szóval két év után rájöttem, inkább magyar gyerekeket akarok gyógyítani.

- Ezek szerint a magyar mesékben otthon van?

- Munkaköri kötelességem. Sőt, muszáj naprakésznek lennem, ezért folyamatosan nézem a gyereksorozatokat, gyerekfilmeket. Nem fordulhat elő, hogy bejön a rendelőbe egy kislány és nem ismerem fel a pólóján lévő figurát... Miről beszélgetnénk akkor?!

- Az, hogy hihetetlenül megtalálja a gyerekekkel a hangot, teljesen az ő nyelvükön beszél, feltételez némi infantilizmust. Említette, hogy sokan viszont koravénnek tartják. Akkor most koravén, vagy infantilis?

- Nem lehet egyszerre mindkettő? Mert valóban, miközben a barátaim szinte kivétel nélkül nálam idősebbek, pár hónapja egy kislány apja is vagyok, én magam viszont soha nem akartam felnőni. Most sem. Próbálok gyerek maradni (nevet).

- Visszatérve az Angliai kitérőre, amikor hazajött már nem Szegedre jött haza, hanem Budapestre. Miért?

- Anglia és a fél világ bejárása után Szeged pici lett. Akkor 2011-ben már több lehetőségem volt, mint korábban. Egyrészt az orvoshiány miatt, másrészt talán azért, mert ez egy kicsi szakma, jó, ha 80-90-en dolgozunk benne, és nekem nem volt túl rossz hírem. Szóval felvettek a Madarász utcai gyerekkórházba, ott folytattam a rezidensképzést. És ott ismertem meg Mona Tamás főorvos urat, aki azóta is a mentorom, bátyám, apám, tanárom. Vele jöttem át a János Kórháza, és azóta is együtt dolgozunk itt. Ő miatta nem mentem vissza végleg Angliába, bár többször megkerestek.

- Elég ritka az ön korosztályában, hogy ennyire felnéz egy tapasztaltabb orvosra. Több idős kolléga panaszolta, hogy a mai generációban nincs meg az a tisztelet, ami régebben megvolt, a fiatalokat csak a pénz érdekli.

- Mint ahogy az idősebbeket is. Elnézést az általánosításért, de a tisztelet hiányának ők is az okai, hiszen sok idős kolléga nem adja át a tudást. A paraszolvencia a manuális szakmákban gátja a tudás átadásának. A gyereksebészet azért kivétel. Itt mindig lehetett tanulni, mindig lehetett műteni. Ez talán azért van, mert a gyerekek miatt mi is egy kicsit mások vagyunk, mint a felnőtt ellátásban dolgozók.

- Mit szól ahhoz, ha egy kétségbeesett szülő, ha baj van a gyerekével, az internetről szedett diagnózisokkal bombázza az orvost?

- Nem tartom ördögtől valónak. Persze sok hülyeség is van a neten, de én sem vagyok mindentudó. Nem sértődöm meg, ha elém állnak és elmondják mit találtak. Mindig meghallgatom őket, hátha pont tőlük kapok egy ötletet. Volt már erre példa. Persze arra is, hogy butaságot mondanak, de azt humorral el lehet ütni. Ez egy nagyon jó eszköz, nekem a humor az egyik legnagyobb fegyverem. Szerencsére nemcsak szituációkon és másokon tudok nevetni, hanem saját magamon is jókat derülök. Ha valami hülyeséget csinálok, képes vagyok egyedül egy szobában hangosan hahotázni.

- Gyerekeket meggyógyítani gondolom duplán hálás feladat. De kétszer olyan borzasztó lehet, ha egy menthetetlen esettel találkozik az orvos. Ön került már ilyen helyzetbe?

- Nem. Szerencsére a gyereksebészeten nagyon ritkán fordul elő ilyen. A gyermek-onkológiai esetek a II-es klinikához tartoznak, ahova egyébként egyszer hívtak dolgozni. Sokat gondolkodtam rajta, mert azt tartom, hogy az onkológiai műtét a sebészet csúcsa. De végül nemet mondtam, mert azt hiszem, az én lelkem azt nem tudná elviselni, ami ott van. Azért is örülök, hogy traumával is foglalkozom, mert a balesetet szenvedett gyerekek nem betegek, hanem "elromlottak".  Mi "megjavítjuk" őket és gyorsan hazamennek. A pszichológiai tankönyvek azt írják, hogy a gyerekek három nap után hospitalizálódnak.  Én is azt tapasztalom, hogy a gyerekek az első két nap egész jól viselik a bent létet, a harmadik nap azonban egyre kedvetlenebbé, valóban beteggé válnak. Ezért is igyekszünk a műtét után egy-két nappal hazaengedni őket.

- Úgy tűnik most minden kerek ön körül, és hogy látja magát mondjuk 10 év múlva?

- Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy nem szeretek egy ajtót sem becsukni.

(A cikk az Orvosok Lapja legutóbbi számában jelent meg)