Életmű díjat kapott Buzsáki György agykutató

Buzsáki György agykutatót, a New York-i Egyetem Biggs-professzorát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját tüntették ki idén az amerikai Idegtudományi Társaság legrangosabb, a kiemelkedő kutatói életpályát elismerő Ralph W. Gerard-díjával. A tudós október végén készített interjúnkban elmondta, hogy az agyi ritmusok kutatása olyan biztos alapot adott egész pályájához, amelyet a következő nemzedék biztosan folytathat.

Amikor bejelentkezett a Zoom videóinterjúra, maszkban ült egyetemi irodájában. Hogyan látja a jelenlegi járványügyi helyzetet?

Ha az ember a történelmet nézi, akkor látja, hogy ezek a világjárványok olyan megoldhatatlan biológiai problémák, amelyekre teljes mértékben nem lehetünk felkészülve. Ettől függetlenül, amennyire csak lehet, törekednünk kell arra, hogy felkészülten várjuk a következőt, és legfőképpen oda kell figyelni a szakemberekre. Az Egyesült Államokban a szakemberek pontosan megmondták, mi történik, a politikusok viszont nem hittek nekik. Az elnök folyton azt hangoztatta, hogy nem kell komolyan venni a járványt, hamar el fog múlni. Itt, Amerikában abban bíztunk egészen őszig, hogy Európában mindent jól csináltak, és így a legtöbb országban nem is alakult ki olyan súlyos helyzet. Nagyon bizonytalan a helyzet. Nem is tudunk megjelölni egyetlen okot, ami a problémát okozza, hiszen olyan országokban is kiugróan gyors a vírus terjedése, amelyekről az ember azt hitte, hogy ott minden rendben van.

A kutatást mennyire hátráltatja a helyzet?

Rendkívüli módon, nálunk a tavaszi lezárások idején csak néhány ember jöhetett be a laboratóriumba, a kritikus kísérletek folytatása érdekében. Ezeket már korábban elkezdtük, nagyon sok pénzbe kerültek, illetve fenn kellett tartanunk az állatállományt. A kutatócsoportomból minden ötödik ember jöhetett be az intézetbe. Ezután, a részleges nyitás első fázisában már visszajöhettek azok (a csapatom harmada), akik gyalog vagy biciklivel be tudtak járni az egyetemre, és nem kellett a tömegközlekedést használniuk. Jelenleg az emberek több mint a fele bejárhat az egyetemre. Ez azt jelenti, hogy azok, akik kísérleti munkát végeznek, két műszakban dolgoznak, de a délelőttös és a délutános műszak nem találkozhat egymással. Minden egyéb munka, ami otthonról számítógéppel megoldható, távolról folyik. Így férünk hozzá a szuperszámítógéphez is. A jelenleg futó projektek már rendben mennek. Az új ötletek kiagyalása nehezebb, ehhez nagyon jó lenne, ha személyesen is össze tudnánk gyűlni.

Az önről elérhető életrajzokban eddig az Agy díj (Brain Prize) volt a legrangosabb kitüntetéseként feltüntetve. Ezentúl a Gerard-díj lesz az? Melyik a kedvesebb az ön számára?

Ha rajtam múlna, én minden díjat eltörölnék, nem hiszem, hogy sok értelmük van. Én a legnagyobb „díjat” tavaly kaptam, amikor Chicagóban az Idegtudományi Társaság 50. konferenciáján hétezren hallgatták meg az előadásomat, ami rekordnak számít. Ez számomra maga volt a közönségdíj, amit nem lehet felülmúlni.

A Gerard-díjat az életművéért kapta...

Hát igen, ez elég szomorú, nem? Akkor adnak ilyesmit, amikor úgy gondolják, hogy egy pálya a végéhez ért.

Nem, ez biztosan eszébe sem jutott senkinek. Mégis, ha kívülállóként tekintene vissza a pályájára, melyik felfedezését tartaná a legtöbbre?

Ezt mástól kell megkérdezni, a felfedezők sosem tudják megítélni a saját felfedezésük valós értékét. Kepler bolygómozgási törvényeit valójában Newton nevezte törvényeknek (vagyis vezette le Kepler munkásságából), Kepler maga nem is tudta, hogy neki vannak törvényei. Vagy hogy a mi szakmánkból mondjak egy példát, amikor azt mondták Sir John Ecclesnek (akit én személyesen ismertem), hogy micsoda csodálatos felfedezés volt annak bizonyítása, hogy az ingerületátvitel valóban kémiai közvetítőkkel történik (Eccles a szinaptikus folyamatok felfedezéséért kapott 1963-ban orvosi Nobel-díjat), akkor ő erre azt mondta, hogy ez csak egy apró lépés volt az életében. Pedig mindenki erre emlékszik. Ha a saját eredményeim közül kellene mondanom valamit, akkor a legtöbben azzal jönnek, hogy „a Buzsáki Gyuri az agyi ritmusokért felelős”. Mások azt mondanák, hogy az idegi szintaxisok kutatása fűződik a nevemhez. (...)

Pályája kezdetekor mire számított, mennyire fogjuk érteni az agyműködést 2020-ban? Csalódott az eddig elért eredmények miatt?

Nem vagyok csalódott, hiszen reálisan gondolkodó ember vagyok, de valóban azt hittem, hogy sokkal többet fogunk mára elérni. Nem is a kitűzött célok megvalósítása nem sikerült, hanem azok az időtávok nem valósultak meg, amelyeket e célokhoz kapcsoltak. Az új koncepciók nagyon lassan épülnek be, a technikai fejlődés a gyorsabb. Azoknak az állításoknak, miszerint öt év múlva minden gerincvelősérült sétálni fog az idegi protéziseknek hála, semmi értelmük, mert szükségszerűen leegyszerűsítők. A tudomány fejlődése általában lassú, amelyet időnként előre nem látható ugrások gyorsíthatnak fel. Ezek új technológiákhoz, új ötletekhez kapcsolódnak, és sohasem lehet őket megjósolni. Mégis azt hittem, hogy a pszichiátriai betegségek megértésében óriási előrelépések lesznek, ehelyett inkább kisebbek vannak. Amikor új ember érkezik a laborba, mindig olyan tervekkel áll elő, ami harminc ember húszévi munkáját igényli. Én ilyenkor azt kérem tőle, hogy először tanulja meg, hogyan kell megfelelő elvezetést készíteni az agyból. Miután ezt egy fél év alatt kitanulja, rájön, hogy melyek azok a korlátok és lehetőségek, amelyek meghatározzák a tudományos fejlődést. A teljes interjút elolvashatja itt

(Fotó: Forrás: NYU School of Medicine)