Elhunyt prof. dr. Frenyó Sándor

„Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.”

(Arany János: Fiamnak – részlet)

Nehéz tudomásul venni a megmásíthatatlan hírt; prof. dr. Frenyó Sándor sokszorosan kitüntetett, érdemekben és elismertségben gazdag kollégánk, tanárunk, barátunk elhunyt.

A szép emlékű és szebb reményű Manninger Jenő Országos Traumatológiai Intézet ismét elveszítette egyik meghatározó traumatológusát.

1973 óta haláláig dolgozott az Országos Traumatológiai Intézetben. 17 évig volt a VII. Mozgásszervi Osztály osztályvezető főorvosa. A Manninger-i iskola egyik legnagyszerűbb, legműveltebb, legfelkészültebb tagját veszítettük el.

A Magyar Traumatológus Társaságnak és a Szakmai Kollégiumnak tagja volt.

2013-ban részesült életműve elismeréseként társaságunk legmagasabb kitüntetésében, a Lumniczer-díjban. 

Emlékezzünk rá, mint széleskörűen művelt, polgári neveltetésben felnőtt orvosra, aki a Manninger Jenő professzor úr vezette Országos Traumatológiai Intézetben vált baleseti sebésszé, angliai ösztöndíja alatt ortopédsebésszé, majd Renner Antal professzor úr vezetése alatt kézsebésszé. Rá, aki több európai nyelv kimagasló ismerete és alkalmazása révén Intézetünk külföldi társintézményekkel való kapcsolatait, baráti szálait tartotta kézben, aki külföldi kongresszusokon papír nélkül, fejből tartott előadásokat, és a társasági eseményeken, vacsorákon sziporkázó társalgó volt.

Emlékezzünk rá, akivel az orvosi szobákban, vagy a műtétek megengedő része alatt irodalmi, történelmi, hitéleti kérdésekről lehetett élvezetesen és sokrétűen beszélgetni.

Rá, akinek az osztályán mind öröm, mind megtiszteltetés volt dolgozni, mert kollégái érvényesülését, szárnybontogatását engedte, külföldi ösztöndíjas pályázatokban, külföldi állás-szerzésben segített.

Emlékezzünk rá, mint tántoríthatatlanul konzervatív életszemléletű orvosra, emberre.

Rá, aki 2014-ben az angliai Oswestry-ben felkérésre politikusokat, történészeket felülmúló összefoglaló előadást tartott a magyar történelemről, a „vasfüggöny” mögötti életről. Emlékezzünk arra a Frenyó Sándorra, aki gyerekkora óta szerette a zenét, gyönyörűen zongorázott, aki kongresszusi vacsorák során, ha tehette, a zongora mögé ült és elbűvölte közönségét játékával.

„Természetesen emberként szükségem van arra a kikapcsolódásra, felüdülésre, amit a családdal töltött időn túlmenően évtizedek óta a zongorázás öröme nyújt. Hatéves korom óta tanulok és játszom zongorán, és mind a mai napig rendszeresen zongorázom, legyen szó egy fáradt nap utáni otthoni estén, illetve számos családi esemény alkalmából, de leginkább bárhol és bármikor. A zene feltölt energiával, segítségével újabb és újabb erőforrásokhoz jutok, méltó végjátéka ez egy hosszú fáradságos napnak. És minden nap egy új nap, amelyért őszintén hálát tudok adni a Mindenhatónak” - nyilatkozta hat évvel ezelőtt életműdíjának átvételekor.

Emlékezzünk a hitét gyakorló, megvalló, azt gyermekeinek továbbadó Frenyó Sándorra, akinek legfőbb öröke az Arany János által megírt „mocsoktalan név”.

Emlékezzünk rá, ahogy több évtizedes gyakorlat mellett is műtéteit az Úrnak ajánlotta – a bemetszés előtti tőle elválaszthatatlan mondattal: In nomine Patris, et filii et spiritus sancti.

Ugyancsak a költő szavait idézve Frenyó Sándorért: „Imádkozzál, édes gyermekem.”

Dr. Végh György Pál