Eltemették Dr. Pákozdy Jánost

Pünkösd szombatján, csodálatos meleg tavaszi napon, sok száz ember: orvosok, baleseti sebészek a fővárosból és az ország minden sarkából, egykori betegek, kollégák, barátok – a királynők városának egyszerű és prominens polgárai gyülekeztek Veszprémben, a Vámosi úti temetőben, hogy búcsút vegyenek egy nagyszerű orvostól. A kórház lelkésze, a Dunántúl református püspöke és Rácz Jenő, a Veszprémi Kórház főigazgatója mondták el az emlékezés megható szavait, a magyar protestáns egyház ősi hagyományai szerint. Tiszta, egyszerű emberi gondolatokkal, bibliai idézetekkel, vigasztaló zsoltárokkal. Hallgattam az emelkedett szavakat, megrendülten néztem a koporsót, amelyben jó barátom indult el az örökkévalóság felé, virágokkal és érezhető, tapintható emberi fájdalommal és szeretettel körülölelve.

Szinte napra 40 éve, 1973. április elején léptem be a veszprémi kórházba, pályakezdőként. Szorongva, milyen is lesz az első munkahelyem. Komoly, tekintélyes főorvos fogadott, elmondta, hogy kemény munkára számítsak, mert nagyon kevés orvosa van. Bemutatta a kollégákat, akik közül számomra az első pillanatban kiemelkedett egy korban hozzám közel álló fiatalember, gesztenyebarna szakállal, szemüvege mögül barátságosan megcsillanó kék szemmel, traumatológusnak való atletikus termettel. Barátsággal fogadott, és heteken át tanítgatott a kórházi létezés rejtelmeire, az alapvető sebészeti tennivalókra, a gipszelés technikai fogásaira. Mindenre, amit egy frontvonalban dolgozó segédorvosnak tudnia kell.

Így kezdődött egy negyven évig tartó barátság. Helyzetünket pontosan jellemezte János szépséges hároméves kislányának a bon mot-ja: mi az édesapád foglalkozása, Petra? Csillogó szemmel érkezett a válasz: ügyeletes! Főnökünk, dr. Szabó László a magyar traumatológia egyik iskolateremtő mestere, Manninger Jenő mellől a 60-as évek elején érkezett Veszprémbe, hogy igényes baleseti ellátást teremtsen a Balaton északi partján és környékén élő emberek, és az akkor meginduló osztrák, német turisták sérüléseinek ellátására. A traumatológusok első generációja (1936-1966) még keveset operált és sokat gipszelt, mert a modern töréskezelés rendszere csak a 60-as évek közepére alakult ki és terjedt el. János ennek a második generációnak lett kiemelkedő alakja: ők még megtanulták a klasszikus traumatológia alapjait, és erre építették a csodálatos új technológiát. Édesanyjától tanult kiváló nyelvtudásával, az osztrák, német szakemberek elismert partnere, megbecsült barátja lett.

1985-ben vette át az osztály vezetését, és vitte egészen 2012 végéig. Sok szép szakmai eredménye közül is kiemelkedik egyik előremutató cselekedete. Magyarországon sajnos évtizedeken keresztül a traumatológia és az ortopédia konkurensként viselkedett, nagymértékben elzárkózott egymástól. János ortopéd szakvizsgát is szerzett, és osztályán a két rokon szakterületet békésen, magas színvonalon egymást segítve kezdték művelni. Ezzel húsz évvel előzte meg korát. Ma már ez az együttműködés természetes minden más intézetben is. A szakma elismerte ezeket az erőfeszítéseket. A Traumatológus Szakmai Kollégiumnak mindvégig tagja volt, de több cikluson át az Ortopéd Kollégiumnak is. A Magyar Traumatológus Társaságnak választott vezetője volt, több funkcióban is.

A rendszerváltás a még nagyon fiatalnak számító főorvos számára is hozott új kihívást. A Veszprémi kórház a 90-es évek elején kezdett destabilizálódni, mivel az igazgatói székben kevéssé alkalmas orvosok cserélődtek, többször is. Egyértelműen tekintélyes, megbízható, tisztakezű vezetőre volt szükség. Mind a kollégák, mind a tulajdonos önkormányzat választása Pákozdy Jánosra esett, aki a közösség érdekében elvállalta a feladatot. Azzal a feltétellel, hogy a baleseti osztály vezetését megtartja. Nem hittem, hogy sikerülni fog! Akkor már változott az egészségügyi rendszer, indult a teljesítményfinanszírozás, a politika egyre jobban beleszólt az egészségügy működtetésébe. Az intézmények élére döntő többségben főállású menedzserek kerültek. János is keményen tanulta a menedzsmentismereteket, és kitartott. Több mint 14 évig vezette szeretett kórházát. Sok szép eredményt mutatott fel. A kórház fejlődött, új beruházások révén modern épület, korszerű technika került Veszprémbe.

Két cikluson át aktív tagja volt a Magyar Kórházszövetség Elnökségének. Még arra is volt energiája, hogy részt vegyen az Egészségügyi Minisztérium kódkarbantartási bizottságának munkájában. Nem véletlenül ismerték el munkáját a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével 2005-ben. A munka mellett a család jelentette számára a pihenést, a menedéket. Feleségével egyetlen leánygyermekük nevelése, az idősödő szüleikről való gondoskodás, majd a két fiúunoka megszületése, felcseperedése jelentette a hétköznapok tennivalóit, az idősödés emberi örömeit.

Azután jött a méltósággal viselt betegség, miközben szinte végig dolgozott – majd az elmúlás fájdalmas csendje.

Nyugodj békében, Barátom!

Az itt maradottakban pedig éljen a reménység, hogy egyszer még valahol folytatjuk a félbe maradt baráti beszélgetéseket, szakmáról, életről, emberekről, nemzetről, sorsról. Addig is emlékezzünk Pákozdy Jánosra, és örüljünk, hogy egy igaz ember élt közöttünk.

Dr. Szepesi András

(Az írás a Kórház szaklap következő számában jelenik meg.)