Emlékezés Dr. Katona Zoltánra

Úgy tartják, hogy a tiszteletet megkövetelni nem, csak kiérdemelni lehet.

Orvosi szakmám sok éve elhunyt professzora régi, poroszos stílusú vezető volt. Még nem látta senki, hogy megérkezett az intézetébe, de a kollégák már szinte a levegőben érezték jelenlétét. Durván, lekezelően beszélt mindenkivel, orvossal, nővérrel. Évek múltán, már nyugdíjasként egy rádióműsorban panaszkodott: „Nem értem. Miért voltak ennyire hálátlanok a kollégáim? Ugyanis aznap, amikor utoljára voltam az intézetben, azonnal kipakolták a szobámat és nekem már többé nem volt helyem ott.”

Én viszont egyáltalán nem csodálkoztam…

Akit most búcsúztatok, nem ilyen ember volt.

Eltemettük Katona Zolit, főnökömet, mesteremet, a megyei kórház egykori igazgatóját.  A Barátom volt. Ő volt az az ember, az a vezető, akit sem szemtől szemben, sem pedig a háta mögött, nem “Zoltánoztak”. Mindenki Zolinak hívta. Ezzel együtt az emberek mégis a tisztelet hangján beszéltek vele. Hogy miért? Mert kiérdemelte és nem utasításba adta, mint egykori professzorom. A csúcson is megmaradt annak, aki volt: Katona Zolinak.

Hogy milyen volt az a kórház, amit igazgatott?

A kórház azért jó és mindig akkor volt jó, amikor olyan vezetője volt, aki beosztottként is ott dolgozott, mondhatni ott született, ott nőtt fel a kórházban. Zoli ilyen vezető volt. “Ezt a kórházat szeretni is kell, nemcsak igazgatni “ - mondogatta nekem.

A kórház fejlődése a kezdetektől - évtizedeken át - egy határozott ívet írt le. Azzal kezdődött, hogy lett egy kórház a város szélén, ezt követően pedig egy “kórházváros” a város szélén. A  “kórházváros” pedig “Csillagpont kórházzá” fejlődött. Ebben a szárnyalásban benne van minden igazgatónak a munkája, kivéve egy-két egykori, “kérészéletű“ vezetőjét.

Ennek az ívelésnek a csúcsán, a legmagasabb pontján volt ott Zoli. Ő folytatta elődei munkáját, és megalapozta utódai eredményeit.  Egészen hétköznapi ember is tudott lenni. Emlékszem, amikor el akarták vinni miniszternek, rengeteget dilemmázott. Nem tudta, hogy mit tegyen. Aztán eljött a nap, amikor mennie kellett Budapestre. Szomorúan búcsúzott. Jó miniszter leszel - mondtam neki.

Eltelt néhány nap, és egyszer csak vidáman, fülig érő szájjal megjelent. “Mi történt?” - kérdeztem. ”Jó nekünk itt falun, nem megyek sehova”. Felvette a megszokott fehér köpenyét, s mintha mi sem történt volna, munkához látott. Várták a helyi feladatok, szeretett kórháza, baráti köre, családja.

Zoli tudott humoros is lenni. Az éppen aktuális ágyszám leépítés idején, amikor érezte a főorvosi kar ellenállását, azt mondogatta: “Tudod, a kórházi ágynak négy lába van, de a legfontosabb - ami nem látszik - az a tőgye.”

Aztán eljött az a nap, amikor váratlanul közölte velem, hogy elmegy a kórházból. Budapestre mentünk, megálltunk egy parkolóban. Cigarettára gyújtott és hozzám fordult: ”Holnaptól már nem vagyok a főnököd” - mondta lazán. Megdöbbenve kérdeztem: Miért, hova mész? “Tudod, sok évtizedet lehúztam ebben a kórházban. Nézem a parkolóban a jobbnál jobb autókat, és nekem, az igazgatónak még egy rendes autóm sincs. Talán eljött az ideje a pénz keresésnek?

A maiak számára ez már hihetetlen és elképzelhetetlen, de Ő nem a gazdagodás lehetőségét látta a vezetői pozícióban, hanem az alkotás örömét.

Néhány hete találkoztunk.

Természetesen szóba került a kórház, hiszen mindketten szerettük, magunkénak tudtuk. Mi újság a kórházban? - kérdeztem. ”Nem tudom, én nem mehetek oda, a szívem szakad meg, amikor arra járok -folytatta. “Azért mondd meg minden kollégának, akivel esetleg találkozol, hogy vigyázzanak rá, mert - úgy mint neked - nekem is életem ez a kórház.”