„Ha nem írhatnék, abba belerokkannék”

„Biztosan lesznek vagy hatvanan a rendelőmben

torokfájást szórt széjjel éjjel a széllel az Isten…

(még mindig jobb mint az infarktus)

és nekem remélem türelmet hogy

nem most nem kell még antibiotikum

vagy

igen most ha már lázas három napja kezdjen antibiotikumot felírom

és szedjen flórajavítót is

…magnóra kellene vennem” – írja KV-monológok című könyvében dr. Mangó Gabriella gyöngyösi háziorvos, természetgyógyász, költő-író, hét gyermek édesanyja. „Ajánlom ezt a könyvet nagy szeretettel apai nagymamám emlékének, aki megtanított a szeretetre, s az életnek, ami megtanított szeretni az anyai nagymamámat, így lehetek önmagam” – áll a könyv elején, feltárulkozó őszinteséggel, amely alapvetően meghatározza a műfajilag nehezen besorolható, központozást szándékosan kerülő írásokat, ötvenhárom hétfő gondolatait, elmélkedéseit. Minderről az Orvosok Lapja márciusi-áprilisi számában lehet olvasni, amelyek a mok.hu is idéz.

 Dr. Mangó Gabriella 1990-ben végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán. Friss diplomásként a salgótarjáni kórház belgyógyászati osztályán kezdett dolgozni. Azért választotta ezt a pályát, merthogy „orvosokra mindig szükség van” – ráadásul „hét gyermek mellé”, így utólag végig gondolva, „el is kélt egy orvos a családban”.  Állítja, az orvostudománynak köszönheti az életét, ugyanis koraszülött baba volt. 1992-ben ment ki körzetbe dolgozni. Úgy gondolta, háziorvosként jobban be tudja osztani saját idejét, s fontos szempont volt, hogy családja szolgálati lakást kapott. 

Több mint tíz éve választás elé került: egy ülőideggyulladásból nagyon lassan, két hónap alatt, tudott felépülni. Ezért abba akarta hagyni a gyógyítói munkát. „Amiben addig hittem, hogy az orvostudomány által használt gyógyítási móddal meggyógyítom a betegeket, hogy hatékonyan tehetek a betegségek megelőzéséért, hogy képes vagyok az orvosi lehetőségeimmel segíteni a betegeknek az élhetőbb élet megteremtésében, mindebben elveszítettem a hitemet. Aztán meggyőződésem lett, hogy az orvosi gyógyászat már nem elég és a természetgyógyászat még nem elég” – vall dilemmájáról.  A természetgyógyászat felé fordult, sosem feledve a „Ne árts” elvét.  Lökést adott ehhez egyik páciense eredménye is, akinek rosszak voltak a veseértékei, de javult olyan kezelésektől, amelyekre addig „kőbe vésett orvosként” csak legyintett. Ideje nem volt tanfolyamokra járni, hiszen sorban születtek a gyermekei, így autodidakta módon, könyvekből tanult, majd vizsgázott is. Sajnálja, hogy a természetgyógyászatot egy nagy kalapként kezelik, amibe mindent beledobálnak, s szinte bárki csinálhatja, aki papírt szerez, bár előtte éppen könyvelt. Semmiképpen nem engedné, hogy egészségügyi végzettség nélkül képezhessenek embereket gyógyítóknak. Meggyőződése, hogy az embert, mint egészet kell gyógyítania az orvosnak, nem egyes szerveire koncentráltan, hanem teljes emberi mivoltában. Ezeknek a gondolatoknak az eredményeként írta meg a Természetgyógyászat kontra Orvosi gyógyászat című könyvét. 

– Értékelem, becsülöm a betegeimet, olyanok nekem, mintha a második családom lennének. Számomra fontos, hogy érdekeltté tegyem őket a saját gyógyulásukban, amihez persze sokat kell nekik magyaráznom – vallja az orvos-beteg kapcsolatról. – A bizalmamat, törődésemet értékelik a betegek, ezt mutatja, hogy a jelenlegi körzetemben már ezer fölött van a betegeim száma, pedig amikor átvettem a körzetet, alig voltak kétszázötven. Ők jelöltek például a Richter Aranyanyu-díjra. Nem titkos a telefonszámom, bármikor kereshetnek a betegek, de nem is élnek vissza vele. És nem is bosszankodom, ha rendelési idő után felhívnak, hiszen segítséget várnak tőlem, nekik nincs orvosi diplomájuk. Szerintem nem csak én vagyok így ezzel, mert sok kollégám hasonlóan gondolkodik, s nem vagyok egyedül azzal sem, hogy éjjel felkelek, hogy megnézzem a szakirodalomban, mi lehet a problémája a betegemnek. Kicsit magára van hagyva az orvos a körzetben, nincs kolléga, akivel megbeszélhetné az eseteket, mint egy kórházba az osztályon. Sok csip-csup betegséget kell kezelnünk, de nagyon oda kell figyelni, hiszen komoly kórképek is becsúsznak, pl. leukémia, non-Hodgkin-kór. Jelenleg hat SM-beteget, két Hodgkin-kóros, két akut leukémiás betegem van, ami elég magas szám. 

Tizenöt évig vegyes körzetben volt háziorvos, gondolkodott azon is, hogy megszerzi a gyermekorvosi szakvizsgát, ám nem kis döbbenetére kiderült, hogy egyetlen napot sem vesznek figyelembe a 15 éves gyakorlatából. 

Tíz éve kezdett verseket írni: az írás számára ventilálás. Imádja a minimalizált verseket, ha egy ilyen „kibújik a fejéből”, leírja, majd bepötyögi a gépbe, amint van rá ideje. Amikor más tévét néz vagy alszik, akkor ő ír. Mint mondja, ha nem írhatna, abba belerokkanna: a művészet ugyanis önvédelem, nem véletlenül van az orvosok között olyan sok, irodalom, képzőművészetek felé kacsingató tehetség. 

A KV-monológok „könyvecske” (hiszen 16x16 centiméter) ötvenhárom nap történetét, gondolatait, elmélkedéseit tartalmazza. Szó van benne az orvoslástól kezdve a családon keresztül, a „bóklászó gondolatokig mindenről, poétikus részek is vannak benne vagy éppen szociológiai leírások”, mutatja be alkotását. 

Itt írja ki magából, miként élte meg, hogy egyik fiáról kiderült, hogy 1-es típusú cukorbeteg, mennyi aggódás, törődés a gyerek gondozása, ezért is híve a szűrővizsgálatoknak. 

A legnagyobb sikerélmény hivatásában, ha egy beteg meggyógyul, vagy jó állapotba kerül, ha egy másik szakorvoshoz kéréssel fordul és segítséget kap. Ez utóbbiért is persze meg kellett/meg kell dolgozni. Jó lenne, ha közelebb kerülnének egymáshoz a háziorvosok és a járó- és fekvőbeteg-ellátásban dolgozó szakorvosok is, dr. Mangó Gabriella szerint.