„Háziorvos maradtál?! Igen, az vagyok most is!”

Háromgenerációs orvos, méghozzá háziorvos családból származik dr. Lavicska Enikő, aki azt mondja: „lehet, nem is tudnék mást csinálni, és nem is volt kérdés, hogy orvos leszek”. Édesapja, dr. Lavicska Kálmán Batthyány-Strattmann László-díjas orvos volt, Jászkarajenőn gyógyított közel negyven éven át haláláig. Éppen a díj névadója, Batthyány volt példaképe a beteg emberek gyógyításában, rászorulók segítésében, a családi életben és a katolikus hitben, mondja édesapjáról. Lavicska Enikő három testvérével ebben a légkörben nőtt fel, ez volt a természetes közeg. Négyőjük közül ő lett orvos, három testvére a tanári pályát választotta. (A háziorvossal készült cikket az Orvosok Lapja 5. számában lehet olvasni.)

Szinte a betegek között nőtt fel, ugyanis központi ügyelet híján a vidéki háziorvos ajtaja mindig nyitva állt a páciensei előtt. Olyannyira, hogy még lakáskulcsot sem használtak, és az otthonukat egy ajtó választotta el rendelőtől. Édesanyja is a körzetben dolgozott asszisztensként, kismamaklubokat tartott, egészségnevelési hetet szervezett férjével.

– Nem éreztem hátrányát annak, hogy vidéken lakunk, ugyanis az maga volt a földi paradicsom nekünk gyerekeknek. A házunk melletti teniszpályából télen jégpályát készített édespám, jöttek a barátok, télen korcsolyáztunk, nyáron teniszeztünk, a házunkat erdő vette körül. Nem tudok ennél jobbat elképzelni, szabadon jöhettünk-mehettünk. Nem éreztük, hogy messze lennénk a fővárostól, ugyanis nagyon sokat jártunk fel Budapestre színházba, operába, többet jártunk, mint a pesti rokonok, akik mindig tőlünk tudták meg, mit kell megnézni – emlékszik vissza a gyermekéveire.

Cegléden végezte el a gimnáziumot, s miután már korábban eldőlt, hogy gyógyítani szeretne, az érettségi után egyenes út vezetett az orvosira: 1999-ben doktorált a Semmelweis Egyetemen. Belgyógyász szeretett volna lenni, ám még egyetemi évei alatt férjhez ment, és érkeztek a gyermekei, miközben rengeteget kellett ügyelnie. Egyik este a dél-pesti kórházból arra ment haza, hogy a kislánya kitette a fényképét azzal, hogy ő az anyukám. Akkor úgy döntött, hogy inkább körzetbe megy gyógyítani, mert többet akar együtt lenni a családjával. „Szerettem volna látni, hogy fekszenek le a gyermekeim, mesét olvasni nekik, és reggel figyelni, milyen lábbal kelnek, rendesen elindítani őket”, teszi hozzá.

Háziorvosi szakvizsgát szerzett, s 13 éve ugyanott van a praxisa a XX. kerületben. Szeretettel beszél az általa mind szakmailag, mind emberileg kiválónak tartott dr. Hollósi Lászlóról, akinél háziorvosnak tanult.

– Sokszor úgy érzem, mi is családtagok vagyunk – jegyzi meg. – A háziorvoslás nagy előnye, hogy ismerjük a családokat, a családban előforduló betegségeket. Úgy gondolom, hogy a gyógyító munkába az ember beleviszi a személyiségét… én otthon is ilyen gondoskodó vagyok, nem kontrollként, de szeretem tudni, ki hol van, s hogy kiért mikor kell mennem, szeretek tudni mindenkiről, gondoskodni a családtagjaimról és a betegeimről is. Ezt a tulajdonságomat biztosan beleviszem a gyógyításba, persze igyekszem nem túlzásba esni, bár néha előfordul, mert nem tudom az ajtóban a habitusomat letenni.

Elszomorítónak tartja, hogy azok, akikkel annak idején együtt dolgozott a kórházban, s akikhez szakmai segítségért fordulhatott, mára a szélrózsa minden irányába szétszóródtak, sőt, elhagyták a pályát. Akik maradtak, rendkívül túlterheltek, nem lehet segítséget kérni tőlük betegei számára.

– Ezek a szakmai kapcsolatok nagyon hiányoznak, nehezen megy a betegek gyógyításának szervezése, és sokat kell várniuk a pácienseknek a szakorvosi ellátásra. Jobb megoldás híján van, akit beküldök a sürgősségi osztályra, mert ha nem is sürgős eset, hogy terheljem ezzel az osztályt, de semmiképpen nem ér rá hónapokat várni – osztja meg a háziorvosi „praktikákat”.

Azt is tapasztalja, hogy egyre többen veszik igénybe a magánellátást, ám amint probléma van, például műtétre van szükség, a betegek visszakerülnek az állami ellátásba. Pedig szerinte jó is lehetne a magánellátás, ha minden területen működne, hiszen akkor a fizetős betegek kiesésével rövidülhetne a várakozás az állami intézményekben.

– Nagy nyomás alatt vagyunk mi, háziorvosok, ugyanis azt gondolják a betegek, hogy itt flottul megy minden, ezt hallják a tévében, rádióban, ugyanakkor már a háziorvosi rendelőben szembesülnek azzal, hogy bizony nincs minden rendben, és fel vannak háborodva, elégedetlenek. Sokkal többre mennénk az őszinteséggel, hogy most ez van, igyekszünk rajta javítani. De amíg diszkrepancia van a valóság és a tömegkommunikáció között, addig ez nagy gond, ami részben rajtunk, orvosokon csapódik le – mond kritikát a győzelmi jelentésekkel operáló kormányzati kommunikációról.

Elengedhetetlenül szükség lenne a szakorvosi kapacitás bővítésére és az alap-, illetve a járóbeteg-ellátók együttműködésére véleménye szerint. Szerencsére náluk egészen jól működik a konzultáció a XX-XXIII. kerületben: havonta egyszer találkoznak a kerület szakorvosaival, a konzultációkat a MOK területi szakembere szervezi. A szakvizsgának megfelelő kompetenciabővítést is fontos tényezőként említi, s nagyon sajnálja, hogy ez ügyben még mindig nem történt előrelépés, pedig Budapesten, ahol egy épületben legalább öt-hat praxis működik egy helyen, nagyon könnyen megoldható lenne.

– Nagyon szeretném, ha létre lehetne hozni a praxisközösségeket! Egy kecskeméti példát néztem meg, és nagyon jónak tartom, hogy van gyógytornász, pszichológus, dietetikus a praxisközösségben – meséli. – Ez egyrészt rengeteget levenne rólunk, gondolok a betegoktatásra, másrészt előbb-utóbb megtérülne, mert kevesebben vennék igénybe a háziorvosi és a szakorvosi ellátást. A betegek ugyanis tudnák, mit kell tenniük, hiszen csak 20 százalékban múlik az egészség az egészségügyön, a többi döntő részben az egyéntől függ.

Tizenhárom éve 1700 fős praxist vett át, ma kétezer betege van, de teljes fékbehúzással működik, s inkább csökkentené a betegszámot, hogy minőségibb ellátást tudjon nyújtani. Nem egyszerű, ugyanis sokan kiköltöztek a vonzáskörzetbe, de nem vitték a kártyájukat, mert továbbra is hozzá akarnak járni, ugyanakkor az ő egykori lakásukba már új lakók költöztek, akiket kötelessége felvennie a területi ellátási kötelezettség miatt. Általában korábban megy, tovább marad, mert nem tudja négy órában megoldani a rendelést, és utána megy a fekvő betegekhez. Sokáig ügyelt is, de már nem vesz részt a központi háziorvosi ügyeletben, mert mint mondja, „nem lehet beülni kialvatlanul a rendelésre”.

Úgy véli, ki kellene bővíteni a rendelési időt, négy óra kellene a betegellátásra, két óra az úgymond egészségrendelésre. Ez utóbbi során azokat fogadnák, akiknek nincs akut panaszuk, itt lehetne elvégezni a méréseket, szűrővizsgálatokat, amiket most is rendszeresen végez: boka-kar index mérés, 24 órás vérnyomásmérés, demencia, depresszió szűrés, gépjármű alkalmasságihoz szűrés. Úgy lenne jó, ha mindenki maga dönthetné el, s nem tennék kötelezővé. Szeretne egy adminisztrátort felvenni, időpontos bejelentkezést vezetne be negyedórás időtartammal az akut ellátás mellett. „Sok mindent lehet a finanszírozásra fogni, de ha magunkkal szemben van igényünk, akkor nem csak receptfelírással és beutalóírással foglalkozunk, ahogy sokan gondolják rólunk”, teszi hozzá. Ezért is lépett be a Háziorvosok Online Szervezetébe (HaOSZ), mert reméli, erős szakmai érdekvédelmi szervezet lesz, tudják hallatni a hangjukat.

– Tudom, hogy a háziorvosok megbecsültsége az orvostársadalomban nem a legjobb, erre bizonyíték, hogy nemrég találkoztam egy orvos ismerősömmel, aki megkérdezte: na, mi van veled, háziorvos maradtál!? Mellbe vágott a tendenciózus kérdés, de büszkén mondtam, hogy igen, az maradtam!

Betegei javasolták az Év praxisa a Kárpát-medencében díjra azzal, hogy nem csak kedves és szép, de okos, türelmes, jó orvos, aki név szerint ismeri a betegeit, s ha kell, saját autójával viszi őket a sürgősségire, vagy éppen meglátogatja őket a kórházban.