Így dolgoztak tájfun után a magyar orvosok

Hazatért pénteken a Magyar Református Szeretetszolgálat hétfős orvoscsoportja a Fülöp-szigetekről, ahol a tájfun után segítettek a sérültek ellátásában. A szeretetszolgálat interjúkat készített a visszatérő szakemberekkel.

Teljes nihil

A katasztrófa utáni helyzetről Dr. Sári Ferenc, az orvoscsoport vezetője beszélt.

- A református orvoscsoport vezetőjeként miként értékelné a Fülöp-szigeteken végzett segítségnyújtásukat?

- Fantasztikus időszak volt. Nagyon keményen dolgoztunk, de rendkívül sokat kaptunk vissza mindazért a munkáért, amit kint végeztünk. Mindamellett, hogy mennyire kemény erőpróba volt, mégis felemelő élményként tekintek rá. Nagyon sok beteget láttunk el, nagyon sok szomorú történetet hallottunk, láttuk a pusztítást, amit a tájfun okozott. Mégis úgy érzem, hogy mindegyikünk azzal a jó érzéssel jött haza, hogy igenis tudtunk segíteni az ott élőknek, vagy legalább is egy részüknek.

- Mesélne arról, hogy milyen volt a katasztrófa helyszíne, amikor megérkeztek a tájfun által leginkább sújtott Tacloban városába?

- Meglehetősen riasztó képet festett a város, gyakorlatilag mintha egy zombifilmet néztünk volna: céltalanul bolyongó emberek, romba dőlt épületek. Az utcákat vastagon befedte a törmelék, a sár, az összetört autók roncsai. Ez egy olyan mindent megsemmisítő katasztrófa volt, ami elvitte az összes infrastruktúrát: nincs áram, nincs víz, nincsenek szolgáltatások, nincsenek épületek, nincsenek közlekedési eszközök, gyakorlatilag a teljes nihil. Tragikus volt mindaz, amit láttunk. Az emberek azonban nagyon gyorsan talpra álltak, megkezdték eltakarítani a romokat, megtisztították legalább a főutakat, hogy közlekedni lehessen, és valóban keményen dolgoztak azért, hogy mielőbb újra lakhatóvá váljon a város.

- Ilyen körülmények között bizonyára rendkívül sok kihívással kellett szembenézniük. Mi volt ezek közül a legnagyobb?

- A nélkülözés, minden szempontból. Egyrészt az ott lévő emberek nélkülözése, mert nem könnyű napkeltétől napnyugtáig végighallgatni, hogy ki kit és mit veszített el, és mi az, ami maradt: általában az az egy öltözet ruha, ami éppen rajta volt. Nélkülözés volt bizonyos szinten abból a szempontból is, hogy nem vihettünk magunkkal túl nagy vagy túl bonyolult műszereket, tehát hiányzott az a diagnosztikai háttér, ami egy kórházban megszokott lett volna. És nélkülözés volt számunkra is a mindennapi életünkben: a földön aludtunk, rizst ettünk, meleg vizet ittunk.

- Mi volt a leginkább megható élménye?

- Közvetlenül az indulásunk előtt meg tudtuk látogatni azt a koraszülött kisbabát, akit mi menekítettünk ki Tacloban városából. Az amerikai haditengerészet segítségével sikerült Manilába szállítanunk, és a manilai indulásunk előtt felkerestük őt a nemzeti gyermekkórház újszülött osztályán. Nagyon jó érzés volt látni, hogy mennyivel jobb állapotban van, mint mikor először láttuk.

- Miként reagáltak a helyiek, hogy megjelent a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsoportja, hogy segítsen őket ellátni?

- Úgy érzem, hogy ha megfelelő alázattal közelítjük meg az ott élő embereket, ha nem úgy megyünk oda, hogy mi vagyunk azok a kemény figurák, akik itt megoldják a helyzetet, hanem egy kis együttérzéssel próbálunk közelíteni, figyelembe véve mindazt az óriási problémát, amivel éppen szembesülniük kell, akkor az ember nagyon pozitív fogadtatásra talál. Sok önkéntes dolgozott velünk, akik örömmel jöttek és segítettek gyakorlatilag bármiben. Nagyon-nagyon hálásak voltak az emberek, és nem csak azok, akik Tacloban városában voltak, de a manilai reptéren, a becsekkolásnál is külön odajöttek hozzánk emberek megköszönni, hogy elmentünk és segítettünk. Mindez szívet melengető érzés.

- Egy ilyen mind fizikálisan, mind lelkileg nagyon megterhelő küldetés után hogyan regenerálódik, mi segít abban, hogy feldolgozza a történteket?

- Jó lenne egy nagyot pihenni, de hogy erre melyikünknek mennyi ideje marad, azt mindenkinek a saját munkahelye szabja meg. Sajnos, ahogy ismerjük a lehetőségeket, ez nem annyira egyszerű, hiszen már eleve az, hogy elengedtek minket erre a küldetésre, nagy segítségtétel volt a munkahelyektől. Egyik kollégámnak sincs lehetősége most kivenni még egy hét szabadságot, és azt mondani, hogy pihenek és regenerálódok. Egyelőre úgy néz ki, hogy mindannnyiunknak magunknak kell megtalálni a módot arra, hogy összerakjuk magunkat fizikailag és lelkileg, hogy a mindennapokba visszatérve tudjuk folytatni a munkánkat.

- Svédországban él, és amikor készültek ki a Fülöp-szigetekre, említette, hogy mindössze 14 perce volt arra, hogy összepakoljon. Most is sietnie kell vissza?

- A ma délutáni géppel megyek vissza, mert a párom ott vár, és hétfőn munkába kell állnom.

- Ha már a párját említette, ő, illetve a családja miként fogadták a hírt, hogy ezúttal a Fülöp-szigetekre utazik segíteni? Bizonyára ez egy számukra is nehéz helyzet…

- Ez így van. Édesanyám nagyon féltett, főleg azért, mert annak idején a Srí Lanka-i misszió során egy baleset következtében elég csúnyán megsérültem. Lehetett érezni a megkönnyebbülést a hangján, amikor most felhívtam, hogy leszálltunk Budapesten és mindenki rendben van. Nyilván ő is nagyon izgult, de megpróbálta nem mutatni. A párom pedig nagyon megértő volt, tudja, mennyire fontos ez nekem, és annyit mondott, hogy „ha egyben jössz haza, akkor hajrá!"

A legnehezebb lelkileg túlélni volt

A fülöp-szigeteki segítségnyújtásból hazatérő Dr. Kutnyánszky Valéria háziorvost, a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsapatának tagját interjúnkban arról kérdeztük, miként élte meg a szinte teljesen lepusztított sziget látványát, a veszélyhelyzeteket és a szinte lehetetlen szituációkat.

- Mit jelentett az Ön számára a fülöp-szigeteki segítségnyújtás?

- Igaz, hogy egy csepp volt a tengerben, de úgy érzem, hogy egy nagyon fontos csepp. Nagyon sok embernek tudtunk segíteni, lelket önteni beléjük és fizikailag is enyhíteni a fájdalmukat. Érezték, hogy ott vagyunk mellettük.

- Mindannyian láthattuk a képeket a tájfun szörnyű pusztításáról. Milyen volt mindezt testközelből megtapasztalni?

- A reptéren sikerült szereznünk egy teherautót katonákkal, akik megvédhettek minket, mivel a biztonság nem volt éppen jó. A platón utazva mentünk, végigsírtam az utat. Ezt egyszerűen szörnyű volt látni. Az egész sokkoló, döbbenetes volt, hogy száz százalékig elpusztul valami, hogy ott vannak a házak összeomolva, a halottak az út mentén, a szagok. A kórházban semmi nem volt, mindenki menekülttábornak használta.

Aztán beindítottuk a betegellátást, végeztük a munkánkat, és a helyiek életében is megindult a pörgés. Bár még most is szeméthalmok állnak mindenütt, melyek egykor házak lehettek, a kábelek leszakadtak, nincsen áram, nincsen víz. Mégis próbálják eltakarítani a romokat, dolgoznak. Túl akarják élni, elképesztő életösztön van bennük. És azt láttuk, hogy az emberek tudnak mosolyogni, felnőttek és gyerekek egyaránt mosolyogtak. Őszintén becsülöm és tisztelem őket.

- Nem voltak veszélyben? Itthon arról lehetett hallani, hogy az emberek megrohanják a segélyszállítmányokat, fosztogatások, lövöldözések vannak.

- Az úton, mint említettem, katonákkal voltunk, utána pedig a kórházban egy zárt helyen voltunk kapuőrökkel. Gyógyszerosztásnál is biztosították a sort. Nagyon keményen őriztek minket.

- Mi volt az Ön számára a leginkább megterhelő ezen az úton?

- Lelkileg túlélni mindezt, összeszedni magunkat, a sokkból felébredni, mert azért vagyunk ott, hogy segítsünk. Emellett az, hogy rengeteg esetünk volt, látástól vakulásig dolgoztunk. Többször előfordult, hogy mi is étel és víz nélkül voltunk. A földön aludtunk. Ez fizikailag nagyon megterhelt.

- Milyen visszajelzéseket kaptak az emberektől? Úgy tudom, a tartomány kormányzója külön kifejezte háláját a református orvoscsoportnak.

- A tartomány kormányzója nagyon nagyra értékelte a munkánkat. Azt gondolom, hogy óriási sikernek tekinthető, hogy a jó szervezőkészségnek hála a második naptól a magyar vezetés átvette az irányítást, és ők állították fel a rendszert, hogy mi hogyan fog működni. Az orvoscsoportok folyamatosan jöttek-mentek, de sikerült biztosítanunk a folytonosságot.

- Mi a legmaradandóbb emlék, amit az útja során szerzett?

- Gyermekgyógyász lévén a kisbabák, a gyerekek a kedvessége, és az ő gyógyításuk, ami még nagyobb figyelmet kíván, még nagyobb felelősséggel jár. De megőrzöm szívemben az ápolónőink emlékét is. Két csodálatos önkéntes, egy helyi tanárnő és egy kormányhivatali dolgozó állt be mellénk. Ragaszkodtak hozzánk, reggeltől estig velünk dolgoztak. Szó nélkül is megértettük egymást, tudták, hogy mit akarok, a kezem alá dolgoztak. Ez az akár szó nélkül is működő nemzetközi összhang nagyon meghatott.

- Most, hogy hazatért, mit fog csinálni?

- Hétfőtől folytatom a munkámat. Elvileg holnap már ügyelnék, de azt az ügyeletet szerencsére még átvették.

Nehéz, de szép feladat volt

Tájfun után: úton a magyar orvosok