Páviánszív, disznóvese: a szervátültetés jövője

Végstádiumú betegségekben szenvedő emberek milliói várnak alkalmas beültethető szervekre szerte a világon, minthogy ezek jelentik az életben maradásuk egyetlen reménysugarát. Pedig sok állat van, amelyek élettana egészen hasonló az emberéhez (meglepő és sokatmondó módon a legalkalmasabb e célra a disznó), így a szerveik elméletileg használhatók lennének emberi transzplantációra is. Ehhez azonban módosítani kell a genomjukat - írja az index.hu.

Az állati szervek önmagunkba ültetése évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Az első tényleges próbálkozásokra pedig már több mint száz évvel ezelőtt sor került – kevés sikerrel. 1905-ben Franciaországban egy nyúl veséjéből kimetszett szeleteket ültettek egy veseelégtelenségben szenvedő kisfiú veséjébe. „Az azonnali eredmények kiválóak voltak. A vizelet mennyisége nőtt, a hányás abbamaradt” – írta a műtétet végző orvos a tanulmányában. Sajnos a fiúcska néhány nappal később elhunyt tüdőödéma miatt. A következő években egymást követték az állati szervekkel tett transzplantációs kísérletek. 1906-ban Franciaországban sertés-, illetve kecskevesével, négy évvel később Németországban már majomvesével próbálkoztak. Sőt az 1920-as években volt olyan orvos, aki majomhereszövet-beültetéssel is kísérletezett.

Később is a vese maradt az állati szervek átültetésével kísérletező orvosok fő célszerve, de a páciensek az állatok és az ember immunológiai összeegyeztethetetlensége miatt általában gyorsan meghaltak. A kilökődés mechanizmusának felfedezése aztán jó időre visszavetette a próbálkozásokat, amelyeket lehetetlennek ítélték (a kor lehetőségeihez mérten joggal).

Csakhogy a technikai nehézségek miatt a transzplantálható szervek iránti kereslet még nem szűnt meg. Így az immunszupresszáns gyógyszerek felfedezése, illetve az 1954-es első sikeres emberi veseátültetés (és az azonnal felmerülő etikai és technikai problémák) után újra fellángolt az érdeklődés az állati szervek iránt. 1963-ban az amerikai Tulane Egyetemen hat haldokló betegbe ültettek csimpánzvesét (mind meghaltak). Ez és néhány további sikertelen próbálkozás után végleg lemondtak az állati vesék transzplantációs felhasználásáról.

20 évvel később egy ugyancsak haldokló amerikai csecsemőbe ültettek páviánszívet, hogy legalább addig életben maradjon, míg használható emberi szervet nem találnak neki. Nem találtak, így a baba három héttel később szervkilökődés miatt az életét vesztette. Az orvosai azt valószínűsítették, hogy nem a szív páviáneredete vezetett végül a kilökődéshez, hanem a vércsoportok inkompatibilitása.

A xenotranszplantáció (így nevezik az eltérő fajú állatok közötti szerv-, illetve szövetátültetést) humán orvosi alkalmazása a sikertelen próbálkozások hosszú évtizedei után végleg kudarcba fulladni látszott. Az egyetlen terület, ahol rutinszerűen alkalmaznak átültethető állati szöveteket a gyógyászatban, az a szívbillentyűcsere, ahol disznó- és borjúeredetű billentyűket is használnak, bonyolult immunológiai előkészítés után. De, lássuk be, egy apró kötőszövetes lapka összetettségben nem is hasonlítható a valóban forradalmi eredménynek számító intakt állati szervekhez, a veséhez, a szívhez, a tüdőhöz és a többihez képest.

Pedig igény lenne rá. 136 ezer szervátültetést hajtottak végre a világon 2016-ban. Ez 7 százalékos emelkedést jelent a 2015-ös számhoz képest, miközben 34 ezerrel csökkent a donorok száma. Csak az Egyesült Államokban 115 ezer ember várt tavaly átültethető szervre.  Ott naponta 20 ember hal meg, amiért nem találnak neki megfelelő szervet.

...

Az elmúlt néhány évben nagy előrelépés történt ezen a területen. Több kutatás is már-már az emberi klinikai tesztet megelőző stádiumába érkezett. Néhány hónapja a müncheni egyetemi kórház kutatói ültettek olyan disznószívet páviánokba, amelynek génjeit előzetesen úgy módosították, hogy az ne lökődjön ki a majmok szervezetéből. Ilyen módon az egyik páviánt 195 napig életben tudták tartani, miközben a szív ellátta a feladatát. Ez a Nature-ben közölt tanulmányértékelése szerint „mérföldkő a xenotranszplantáció klinikai alkalmazása felé vezető úton.”

További részletek a cikkben.