''A hálapénzt néha rettentő nehéz elutasítani''

Tévhitek és illúziók tartják életben ma is a hálapénzt, még az orvosok sem látják tisztán, valójában kitől és miért kapják, de az biztos: megalázó és ciki orvosnak, betegnek egyaránt, mégis kiirthatatlan része az egészségügyi munkának. Most zárult az eddigi legnagyobb felmérés a kérdésben.

Tízezer, harmincezer? Mennyit kell, mennyit illik adni az orvosnak, a nővérnek? Indul azonnal a körtelefon, ha kiderül: orvoshoz, kórházba készülünk. Néha nagyobb a pánik, mint mikor magára a beavatkozásra gondolunk. Félünk: vajon nem néznek-e rossz szemmel, ha nem annyit adunk, amennyit elvárnak. Akkor is megkapjuk-e időben a gyógyulásunkhoz elengedhetetlen ellátást? A hálapénz, úgy tűnik, igazi para-szolvencia, vagyis a félelem váltópénze - írja az nlcafe.hu.  

Megszóltatják az egyik vidéki egyetemi intézet főigazgatóját, aki részletesen mesél arról, hogyan is működik, működött ez a rendszer már az ő pályakezdő korától. A hetvenes években természetes volt, hogy fizetésének többszörösével hálálták meg a betegek a rájuk szánt időt. „Ez teljesen elfogadott dolog volt, persze nem mindenki ugyanolyan módszerekkel csinálta. Pontosan tudtuk, hogy kinél kell háromezret vagy ötezret fizetni, vagyis a pénz függvényében kapták a betegek a vizsgálatokat. Aki fizetett, az az akkor még ritkaságszámba menő CT-re is bejuthatott. Én ebben nem voltam partner. Előre sosem fogadtam el, pláne nem kértem. Az emberek tényleg hálából adták, vagy csak azért, hogy megnyugodjanak" - emlékszik a professzor. „Amikor láttam, hogy valaki szegény, hogy mekkora teher neki a „hála", mindig találtam ürügyet, miért nem tudom elfogadni. Hogy babonából nem tehetem, vagy bármit - mondja. - Sokszor mégis rettenetesen nehéz visszautasítani a pénzt. Például, amikor valaki órákat, akár egy fél napot is vár, vagy vissza-visszajön csak azért, hogy "kifejezze a háláját", hiába világos, hogy ez nem szükséges."

Egy vidéki kórház osztályvezetője harminc éve praktizál. Pályakezdőként olyan kellemetlen élményeket gyűjtött, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogad el pénzt. Leállítja az adakozásra készülőt már akkor, amikor a tipikus előjeleket látja. Ő megdöbbentő módon sokkal inkább az árnyoldalát látja annak, hogy visszautasítja a hálapénzt. Úgy tapasztalja, picit sem pozitív hős ő az emberek, a kollégák vagy a család, a barátok szemében.
Sőt. „A betegek egy része lényegében el is fordul tőlem, amint kiderül, mit gondolok erről. Egyszerűen nem bíznak bennem. Nem tudnak „megfizetni", ergo nem is biztosak abban, hogy megfelelően ellátom majd őket. Nincs meg a bizalom. Aztán az ismerőseim leginkább balféknek látnak, de otthon is sokszor volt ebből feszültség, hogy legalább a gyerekeimre gondoljak" - mondja, mégis úgy gondolja, az orvos-beteg kapcsolatot megfertőzi, ha becsúszik közéjük a boríték.

A teljes cikk a Nők Lapja Cafe portálon olvasható.