''Rengeteg szépség van ebben a munkában''

A magas szintű technológiai háttér, illetve a Neurológiai Klinika és Idegsebészeti Klinika közötti példaértékű szakmai együttműködés a fő oka annak, hogy a pécsi idegklinika kiemelkedő eredményeket ért el a Parkinson-kór kezelése terén, Komoly Sámuel, a klinika igazgatója szerint. A neurológia egyre jobb hatásfokkal kezeli az olyan rettegett betegségeket, mint a stroke, az epilepszia, avagy a Parkinson-kór – nyilatkozta a szakember, akivel rövid interjút készített a bama.hu portálja.

– A neurológia némileg homályos terület a szélesebb közvélemény számára, elvégre az idegrendszer működése sokkal kevésbé látványos, érthető, mint az egyéb emberi szervekké. Ezzel együtt azt is tudjuk már, hogy sok olyan betegségért is az idegrendszer elváltozása felel, amikre korábban nem is gondoltunk volna. Mivel foglalkozik egy neurológus?

– Némi konfúzió van abban a kérdésben is, hogy mi egy pszichiáter és egy neurológus dolga. Kicsit leegyszerűsítve ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy míg a pszichiátria a „szoftverrel" foglalkozik, mi neurológusok a „hardverrel". Mindez azt jelenti, hogy mi foglalkozunk azzal, ha valahol az idegrendszerben szerkezeti hiba található, egyes sejtek nem jól működnek, avagy valamilyen genetikai probléma merül fel. Az ezek által okozott betegségek sajnos nagyon is láthatóak, az egyik leggyakoribb az agyi keringési zavarok által okozott bénulás, a stroke, de ide sorolhatjuk a Parkinson-kórt, avagy az az epilepsziát, de a fejfájások döntő részének is idegrendszeri oka van. Szerencsére az utóbbi két évtizedben nagyon sokat fejlődött a neurológia a CT- és az MRI-vizsgálatok megjelenésével; míg addig a baj forrásának megtalálása vitte el az energiákat, most lehetőség nyílt konkrét terápiák kidolgozására, és egyre inkább képesek vagyunk tünetmentessé tenni a betegeket. Az elmúlt 10 évben a neurológia és az idegsebészet együttműködése hozott újabb fejlődést például a Parkinson-kór kezelése terén: amikor már a gyógyszeres kezelés nem vezet eredményre, akkor lehetőség nyílik elektródák beépítésére az agyba, és így stimulálni azt – mindez hét-tíz évvel hosszabbíthatja meg a beteg életét. Az epilepszia terén is áttörést jelent, hogy amennyiben képesek vagyunk megtalálni a tüneteket okozó gócot, úgy az idegsebészet révén azt el is lehet távolítani, rohammentessé téve a beteget.

– Hogyan lesz valaki neurológus? Családi példa, avagy ösztönzés vezette erre a pályára?

– Lényegében teljesen családi példa nélkül döntöttem emellett, a családomból se le-, se felmenő ágon nincs rajtam kívül orvos. Édesapám evangélikus lelkész volt, nagyapám pedig falusi tanító, így az emberekkel való törődés, ami az orvoslás során is nagyon fontos, talán valahol benne van a génjeimben. Az orvosi egyetemre azért jelentkeztem, mert szerettem a biológiát, és úgy véltem, hogy jó eséllyel felvételizek. Egy barátom révén kerültem be a Szegedi Neurológiai Klinikára Csanda Endre professzor neuropatológiai laboratóriumába. Csanda professzor a tanítómesterem lett, az ő személyes példája vezetett a neurológusi pályára. Az, hogy az orvosi pálya nekem való, akkor derült ki számomra, amikor harmadéves koromban először találkoztam egy gyakorlat során beteggel; ekkor éreztem meg, hogy milyen jó érzés a betegekkel való foglalkozás.

- Miben más egy közkórház főorvosaként dolgozni, mint egy egyetemi klinika vezetőjeként?

– Egy közkórházi főorvos mindig mindenért felel, nem oszlik el úgy a felelősség, mint egy klinikán. Itt mire a probléma tanszékvezetői szinte kerül, addigra már jelentősen tompul, feldolgozott. Egy közkórházban azonnali döntéseket kell hozni, ha pedig ez a döntés történetesen nem jó, avagy vitatott, úgy mind a kórházigazgató, mind a beteg azonnal felelősségre von. Ahol én dolgoztam, ott különösen élesek voltak ezek a konfliktusok, köszönhetően többek között a rendszerváltás által hozott előnytelen szociológiai változásoknak Csepelen és környékén. A mozgástér is sokkal szűkebb, mint egy egyetemi klinikán, kevesebb erőforrásból kellene ugyanolyan színvonalú ellátást nyújtani.

– Mindez kétségkívül hasznos tapasztalat, de egyben igen stresszesnek is hangzik. Akad olyan, amit visszakíván ezekből az évekből?

– Rengeteg szépség van ebben a munkában, bár azt is hozzá kell tenni, hogy ekkor, 1992-ben, amikor osztályvezető főorvos lettem, már megindult a forráskivonás az egészségügyből, ami máig meghatározza a szakmában töltött éveimet. Évről évre nehezebb az egészségügyben dolgozni: kevesebb forrásból kell egyre magasabb követelményeknek megfelelni, vidéken sok helyen öt-hat embernek kell vinnie egy osztályt ügyeletekkel együtt. Szerencsére itt Pécsett ezzel nincs gond, minket az orvoselvándorlás sem sújt; életem legjobb döntése és legnagyobb szerencséje volt, hogy ide kerültem. A betegekkel való foglalkozás rengeteg örömmel jár, és persze sok keserűséggel, csalódással is. Vannak olyan helyzetek, amikor egy gyógyíthatatlan beteget kell végigkísérni az útján, és néha az ember kiég, amikor jó, ha időlegesen meg tud szabadulni ettől. Ezen a téren szerencsés voltam: több alkalommal épp akkor nyílt lehetőség külföldi munkavégzésre, amikor ebben a fázisban voltam, és onnan visszatérve fel tudtam töltődni.