A betegségtől tudok rosszul lenni, az embertől nem

Nem tudunk mit kezdeni a halállal, az egészségügy pedig a haldoklóval. Zana Ágnes antropológus könyve, a Mit mondjak, hogyan mondjam segítséget nyújthat a tabuk leszámolásában, és közelebb hozhatja a hospice szellemiségét - olvasható a 24.hu-n.

Féljük a halált, szorongunk tőle, mégis igényeljük és kíváncsiak vagyunk rá. Faljuk a halálhíreket, és borzadva ugyan, de alig bírjuk elfordítani a fejünket, ha baleset történik az utcán. Mindenki tudja, hogy meg fog halni, mégis, ha közeli hozzátartozóról, családtagról, barátról van szó, elnémulunk. A halál tabu, sőt tagadás, ezért sem tudjuk a helyén kezelni otthon és az egészségügyi intézményekben sem. Pedig a haldokló is ember. Van akarata, vágya és véleménye arról, hogyan szeretne élete utolsó szakaszában élni.

A palliatív és a hospice szakemberek a haldokló vágyaira és akaratára figyelnek. Úgy mondják, elkísérik őket az utolsó úton. Segítenek, hogy emberhez méltó életet és halált kapjanak. Ez a jelenlegi egészségügyi ellátásban csak kevés helyen tud megvalósulni, a kórházi protokollok, a hospice-szal szembeni ellenérzések és a nem megfelelő orvosi kommunikáció nem elkíséri, sokkal inkább kitessékeli a beteget a rendszerből.

...

Nincs helyük a rendszerben

A kórházi rítusok (vagy nevezzük inkább protokolloknak) azonban nem nyújtanak sok kapaszkodót. A modern orvoslás aktív ellátásra rendezkedett be, arra, hogy gyógyítson, jó kezelést adjon és hazaküldje a pácienst, nem pedig arra, hogy elkísérje a haldoklót az utolsó útján.

„Több, mint 30 ezer ember hal meg évente Magyarországon daganatos betegségben. Mindössze 8 ezren jutnak el hospice-ba, a többiek kórházban halnak meg. Ennek a rengeteg embernek nem kellene biztosítani azt, hogy emberi körülmények között haljon meg? Irreális, hogy nem vagyunk hajlandók alkalmazkodni ahhoz, amit az emberi természet megkíván” – fakadt ki Zana Ágnes.

Márpedig a magyar egészségügyben egy haldokló betegre inkább teherként, mint kezelendő emberre tekintenek. Vagy az onkológiai osztályon fekszik az utolsó pillanatig, esetleg szakellátásba adják, de sokszor visszakerül az intenzív osztályra. Nem tudnak vele mit kezdeni, ide-oda mozgatják őket.

Zana Ágnes szerint nemcsak a kórházi osztályokat kellene átalakítani a palliatív ellátáshoz, hanem a szemléletet is. Az állami pénzektől függő egészségügyben ez még meg is érné, mert költséghatékonyság szempontjából a tüneti kezelés olcsóbb, mintha aktív osztályon feküdne valaki. Nagyságrendekkel kevesebb gyógyszer kell egy terminális beteghez, akihez például rendszeresen jár gyógytornász, és úgy kimozgatja, hogy a fekvéstől ne legyenek fájdalmai. Ilyen egyszerű dolgokon múlnak néha a nagy dolgok.

Orvosi kommunikáció: irreális elvárások

A helyzet drámai, de nem reménytelen, mert erősödik a törekvés a változásra. Zana Ágnes azt mondja, egyre több orvos ismeri fel az önrendelkezés fontosságát, és nekik sem mindegy már, hogyan beszélnek a betegükkel. A megfelelő orvosi tájékoztatásra törvény van, a gyakorlat azonban mást mutat.

Az 1997-es egészségügyi törtvényben szerepel a tájékoztatáson alapuló beleegyezés, ami azt jelenti, hogy az orvosnak tájékoztatnia kell a beteget a diagnózisról. A ’97-es szabályozás előtt viszont csak annyit kellett mondania, amennyi a beteg jó együttműködéséhez kellett, és nem volt köteles tájékoztatni, mi a betegsége, mit kap rá és milyen kezelések várnak rá. Orvosgenerációk nőttek fel úgy, hogy ez a helyes, ezt kell csinálni. Aztán jött a ’97-es törvény, ami azt mondta ki, hogy nem így kell. Viszont Zana Ágnes szerint sem lehet egy törvénnyel egyik napról a másikra felülírni az addigi protokollt, az idősebb orvosgeneráció tagjai közül sokan még ma sem tudnak mit kezdeni az új gyakorlattal. A fiatalabbak viszont elfogadóbbak, nyitottabbak az új modell iránt, és természetes számukra az önrendelkezés.

A probléma csak az, hogy ugyan az orvosi képzésben van orvosi kommunikáció tantárgy, de mindössze fél év. A szakember szerint ez nagyon kevés, sokkal több képzési időt kellene szánni arra, hogy az orvos le tudjon ülni egy súlyos beteg ember elé, és elmondani neki, hogy nem tudják meggyógyítani, nemsokára meg fog halni. Irreális elvárni egy hat évig gyógyításra kiképzett fiatal orvostól, hogy ezt jól csinálja. Gondoljunk bele, mi magunk, a saját családunkban sem tudjuk megtenni, hogy leülünk a hozzátartozónkkal, és őszintén beszélünk vele nehéz dolgokról.

...

Zana Ágnes 15 éve dolgozik a hospice mozgalomban, és azt mondja, elképesztő változás történt azóta. 15 éve még fogalma sem volt senkinek sem arról, hogy mi a hospice, ma már ott tartunk, hogy a legutóbbi országos kongresszus orvosi előkonferenciája – most először – tele volt gyógyítókkal. Számára az volt a legszívmelengetőbb, hogy az orvosok elhozták az egész csapatukat: szakápolókat, gyógytornászokat, pszichológusokat, szociális munkásokat. Bár a hospice-ról alkotott felfogás sokat változott Magyarországon, bőven van még hova fejlődni.

További részletek a cikkben.