A demens időseknek a kórház nem egy gyógyító hely

Becslések szerint Magyarországon 200-250 ezer demenciával élő beteg él, de mindössze 5500-an szednek gyógyszert. Kázár Ágnes háziorvos szerint ez azt jelenti, hogy már csak akkor jutnak gyógyszerhez, amikor késő, és nem lassítható a betegség súlyosbodása. Vagy eleve keveseknél ismerik fel a betegséget, így el sem kezdődik a gondozásuk. A családok kevés segítségre számíthatnak ebben a helyzetben, a szociális elláttás leterhelt, az idősotthonokban több éves várólisták vannak. Az egyik legnagyobb problémának azt látja, hogy nincs kapcsolat az egészségügyi rendszer és a szociális ellátás között. A kórházak nincsenek felkészülve a demens betegek ellátására: az idegen környezet miatt tovább romlik az állapotuk, sokuk nem is kerül ki onnan. A Miskolcon praktizáló orvos maga is érintett, édesanyjánál néhány éve vették észre a demencia tüneteit. Az Abcúg.hu készített interjút a doktornővel.

Mikortól beszélünk problémás feledékenységről?

K.Á.: A feledékenység egy teljesen természetes működése az agynak, szelektál a fontos és a kevésbé fontos információk között. Mi magunk is jegyzeteket, emlékeztetőket írunk, mert tudjuk, hogy elfelejthetünk dolgokat. Akkor válik kórossá, amikor már nem pusztán a rövid távú memória zavaráról van szó: nem “csak” elfelejt dolgokat a beteg, hanem fel sem tudja idézni a körülményeket, hogy mivel akart foglalkozni, miért indult el. Maradjunk a vajas példánál, amit édesanyám kapcsán említettem: a boltban nem tudom felidézni, hogy tegnap vettem-e vajat, a vásárlás pillanatában a megszokás működik, hogy venni kell. Otthon aztán észbe kapok, hogy milyen sok van a hűtőben, de másnap már erre sem fogok emlékezni. Egy feledékeny egészséges ember fel tudja idézni, hogy mennyi vaj van a hűtőben és nem vesz újat. Egy demenciával élő beteg nem képes erre.

A feledékenységen kívül milyen más tünetei vannak a demenciának?

K.Á.: Az ítélőképesség és az elvont gondolkodás károsodása. Utóbbira akkor gondolhatunk, ha zavar adódik a különbségek és azonosságok felismerésében vagy nehezen határoz meg fogalmakat a beteg.  Beszédzavar, ami jellemzően szótalálási nehézségeket jelent. A kifejező képesség romlása, erre mondat közbeni elakadások esetén gyanakodhatunk. Az apraxia (az akaratlagos bonyolultabb műveletek tervezésének és kivitelezésének zavara – a szerk.), amikor bizonyos dolgok elvégzéséhez nem a megfelelő eszközt használja a beteg, például nem tudja a ruháit helyes sorrendben felvenni. Ugyancsak tünet lehet az agnosia, az észlelésnek olyan zavara, amikor az információ agyi feldolgozása károsodik. Az észlelésből nem lesz észrevétel: látja az ételt a tányéron, a kanalat is mellette, de nem kezd el enni, mert az agya a kanalat nem azonosítja evőeszközként. Személyiségváltozással is járhat a demencia, a korábban nyugodt békés természetű beteg kötekedővé válik. Onnantól beszélhetünk problémáról, amikor ezek a tünetek már akadályozzák az önálló életvitelt.

Milyen rizikótényezők befolyásolhatják a demencia kialakulását?

K.Á.: Az első és legfontosabb, és ami elkerülhetetlen, az az életkor. A szív- és érrendszeri megbetegedések, a cukorbetegség, ezenkívül az elhízás, a dohányzás és az alkoholfogyasztás szintén hajlamosító tényezők lehetnek.

Mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol nincsen ilyen jó kapcsolat a családtagok között?

K.Á.: Ott nagyon komoly nehézségek vannak. Munkám során tapasztalom, hogy mennyire nehéz azoknak, akik nem hallottak még a betegségről, vagy egyedül kell szembenézniük a problémával. Egy előrehaladott feledékenységgel küzdő betegnek nincs betegségtudata, nem érzi, hogy rosszul szedi a gyógyszereit, biztos abban, hogy mindent jól csinál. A hozzátartozó viszont látja, hogy baj van: elhanyagolt lesz a lakás, felszólítólevelet talál a befizetetlen csekkek miatt. Hiába szembesíti ezzel a beteget, csak veszekedés lesz a dologból. A helyzet elmérgesedik, de a probléma nem oldódik meg. Ilyenkor kérnek segítséget az orvostól, aki annyit tud tenni, hogy megállapítja a betegséget, felírja a gyógyszereket. Jó esetben elmondja a családnak a betegség tüneteit, és azt, hogy mire számíthatnak, ha rosszabbodik a beteg állapota. A hozzátartozók többnyire hitetlenkedve hallgatják, majd nem történik semmi. A beteg valós segítség nélkül marad, ugyanúgy nem fogja beszedni a felírt gyógyszereit, mert elfelejti. És elindul az ördögi kör. Ilyenkor lenne szükség a házi segítségnyújtásra. Ezzel azonban az a probléma, hogy a betegnek kell magának igényelnie, aki továbbra is meg van győződve, hogy semmi baja. Ez újabb konfliktust szül, miközben az állapota folyamatosan romlik, megoldás pedig nincs.

Hogyan lehetne megoldani ezt a patthelyzetet?

K.Á.: Például a háziorvosi kompetenciák kibővítésével, hogy hasonló esetekben a diagnózis alapján, szociális rászorultság nélkül is elrendelhető legyen a házi segítségnyújtás. Ugyancsak fontos lenne, hogy  a házi segítségnyújtásnál legyen egy beszoktatási időszak, amikor a hozzátartozó a szociális gondozóval együtt megy el a beteghez, több alkalommal is. Előfordulhat ugyanis, hogy a beteg nem engedi be a lakásába a gondozót, hiszen nem ismeri. Ezt megteheti, mivel önálló, cselekvőképes személynek minősül. Jogilag ez egy hiányosan szabályozott terület, öngondoskodásra hagyjuk az állapotában cselekvőképtelen beteget. Ez egy értelmezhetetlen helyzet. A teljes interjú itt olvasható