A hét embere - Dr. Éger István ötven éve az egészségügyben

Nem vagyok aktív részese az egészségpolitikának, de amikre idestova húsz esztendővel ezelőtt is felhívtuk a figyelmet, azok ma is aktuálisak.

Dr. Éger István neve nem cseng ismeretlenül a soproni közéletben. Tavaly novemberben volt negyven éve annak, hogy a soproni kórházba érkezett dolgozni, majd Pereszteg és Pinnye község háziorvosa lett, de a központi ügyelet bevezetésével visszatért a városba. Kapcsolata a mentéssel a mai napig töretlen, hiszen jelenleg is kivonuló szolgálatot lát el a soproni mentőállomáson. Munkájáért a soproni városvezetés a Hűségnap alkalmával „Humanitás” díjat adományozott számára, ennek kapcsán is kérdezte őt a kisalföld.hu.

– Hogy látja a mai egészségügyi helyzetet?

– Évek óta nem vagyok aktív részese az egészségpolitikának. Azt el tudom mondani, hogy amikre idestova húsz esztendővel ezelőtt is felhívtuk a figyelmet, azok ma is aktuálisak. Gondolok itt a munkaerőhiányra, ami a legégetőbb probléma orvosi és szakdolgozói szinten. Hosszú évek óta jelentős részben nyugdíjaskorú orvosok látják el az egészségügyet, melynek hátterében az európai uniós csatlakozás áll. Akkor mintegy tízezer kiváló orvost engedtünk el hazánkból, akiknek a hiányát a mai napig nem tudtuk pótolni. Mindemellett évtizedek óta hiányoljuk a Nemzeti alaptantervből, hogy nincs egy felmenő rendszerű, kötelező egészségtan-oktatás, ami csökkenthetné az egészségügy terhelését.

– Áldozatokkal teli és fáradhatatlan munkája miatt a soproni városvezetés elismerésben részesítette a Hűségnapon.

– Nem bővelkedem ilyen jellegű elismerésekben, de az, hogy a legutóbbi Hűségnapon átvehettem a „Humanitás” díjat, életem egyik legnagyobb élménye. Abszolút a meglepetés erejével ért, ami tulajdonképpen a szépsége is. Nem Sopronban születtem, de az életem túlnyomó részét itt töltöttem, és ezért a közösségért dolgozom a mai napig.

– A jövőre nézve milyen tervei vannak?

– A pályafutásom során rengeteget dolgoztam, melynek hátrányát a családom szenvedte meg, hiszen sokszor nem voltam mellettük. Ez évig teljes állásban dolgoztam az egészségügyben, de a 69. évemben egy kicsit önző módon úgy döntöttem, hogy csak félállásban látok el szolgálatot a soproni mentőállomáson. Szeretném, ha másra is lenne időm, mondjuk az unokáimra és a családomra. Továbbiak a teljes cikkben