A hét embere lett a szeghalmi mentőápoló

Óriási szirénázással búcsúztak kollégái a nyugdíjba vonuló szeghalmi Kardos Ferenctől. A mentőápoló 45 év után múlt héten töltötte utolsó napját a mentőállomáson. Az elköszönés megindító pillanatait fia örökítette meg, majd töltötte fel a legnagyobb közösségi oldalra, ahol csaknem 800 ezren nézték meg azóta a felvételt, s több ezren gratuláltak a férfinak. Kardos Ferenc megközelítőleg 20 ezer kivonuláson vett részt, számtalanszor átélte a születés csodáját, de tragédiákkal is találkozott. A beol.hu a nyugalmazott mentőápolót választotta a hét emberének.

– Hogyan lett önből 44 és fél évvel ezelőtt mentős?

– Megüresedett egy hely az állomáson. Az akkori vezető keresett, hogy nem akarok-e mentős lenni. Nagyjából két percet gondolkodtam, utána igent mondtam; ezt a döntésemet azóta sem bántam meg. Eleinte furcsa volt a váltás, hiszen másik szakmát tanultam, mást dolgoztam, de szerencsére már az elején, a békéscsabai 13 napos elméleti és gyakorlati képzésen is egy olyan közegbe kerültem, amit könnyű volt megszokni. Ezt követően Szeghalmon is barátságosan fogadtak, hamar be tudtam illeszkedni.

– A hetvenes évek közepén állt szolgálatba. Milyen volt akkor mentősnek lenni?

– Akkor nem volt még ennyi kövesút, sem mobiltelefon, sem GPS. Nysa típusú mentőautóval jártunk, amiben előfordult, hogy télen mínusz 2 fok volt. Megesett, hogy a fekvőbetegért nem tudtunk behajtani a földes utcába, a hordágyat sem bírtuk eltolni a keskeny járdán, ezért egy lovaskocsi platóján vittük a kocsiig. Máskor egy bicikli csomagtartóján toltuk ki a pácienst. Nagyon kemény volt ez az időszak, meg kellett gondolnunk, hol állunk meg az autóval, hogy a lehető legközelebb legyen az érintett. S ekkor még a mentőszolgálat együtt végezte a mentést és a betegszállítást, mi hordtuk a betegeket az SZTK-ba; nagyon sok embert kellett akkoriban megmozgatni.

– Mi motiválta ilyen hosszú időn keresztül, hogyan tudott a pályán maradni?

– A betegszállítós időszakban sokan barátsággal fogadtak bennünket, hiszen több évig, akár évtizedig jártunk ugyanazokhoz a családokhoz. Például több mint 10 éven keresztül vittünk vesekezelésre egy kislányt Bucsáról. Hetente háromszor mentünk érte hajnal 2-re, elszállítottuk Orosházáig, onnan a kollégák tovább Szegedre. Rengeteg olyan esthez vonultunk ki, amely jóleső érzéssel töltött el. Hat-hét éve éjszaka kimentünk egy szüléshez, az anyukának tolófájásai és rendellenességre utaló zöldes magzatvize volt. Kihívtuk az esetkocsit, de közben megindult a szülés. A kisfiúnak kijött a feje, lila volt, nem lélegzett, a köldökzsinór a nyakára tekeredett. Kértük a szülőt, toljon még egyet. Megszületett a kisbaba, lefejtettük a nyakáról a köldökzsinórt, nyákleszívást végeztünk, és felsírt a kicsi. Hatalmas kő esett le a szívünkről. Mire kiért a kocsi, mindketten el voltak látva. Ezek azok a szép dolgok, melyek ha egyszer egy hónapban megtörténtek, már megérte csinálni.