Fejér megyét leszámítva minden térségre legalább másfélszer, de inkább kétszer-háromszor-négyszer annyi pénz jut, mint Budapestre és környékére.
Tizennyolc ágy – ekkora a Szent János kórház legnagyobb kórterme; minden további nélkül le lehetne forgatni itt egy első világháborús filmet. A „pálmaháznak" nevezett műtő is adva van hozzá. Hatalmas, műtermekre emlékeztető ablakain természetes fény dől be a villanyvilágítás előtti kort idézve, s az egykori luxust igazolja, hogy carrarai márvány az ajtókeret (bár nem nagyon látszik már szegényen). Ám nincs benne légkondicionáló és „zsilipelő" sem, csupán néhány lépés választja el a folyosótól.
A nagy kórtermekről a betegek azt mondják: „Itt egy ember tud pihenni éjjel – aki először alszik el." Mindez nemcsak időutazás, hanem „szolidaritási kiképzés" is az ország legtehetősebb részében, a budai hegyekben lakóknak.
Uniós forrásokból viszont nem lehet költeni rá, Brüsszel ugyanis a hazánknak járó pénz nagy részét felzárkózó térségeknek adja, ugyanis elsőrendű célja a lemaradás csökkentése és az esélyegyenlőség megteremtése. Brüszszelből nézve pedig úgy tűnhet, hogy a fejlett régiók önmaguk is képesek az egészségügy modernizálására. Így fordul elő, hogy az 1,7 milliós magyar fővárosra mindössze 24 milliárd forintot fordíthatnak az unió 2007–2013-as költségvetéséből, miközben a vidéki intézmények fejlesztésére 222 milliárd jut.
Már a kormányváltás után látszott, hogy a főváros egyik legfontosabb gondja a százévesnél is idősebb intézmények felújítása. Nemcsak a Szent Jánosban vannak ilyen állapotok, hanem a Szent Istvánban, a Szent Lászlóban és a Semmelweis Egyetem számos klinikáján is.
Fejér megyét leszámítva minden térségre legalább másfélszer, de inkább kétszer-háromszor-négyszer annyi pénz jut, mint Budapestre és környékére.