A patkány éve az egészségügyben

„Egy patkány nem csinál nyarat", akartam mondani minap Rónai Egon műsorában, amikor a Merényi elhíresült patkányáról kérdezett. Noha nem vagyok Balog Zoltán kritika nélküli fegyverhordozója, de engem is zavar, hogy a hírek zömmel a vajazatlan zsemléről, penészes falakról, orrfacsaró és zárhatatlan vécékről szólnak. Ezek a kiemelt hírek, pedig valójában csak a problémák legfelső rétegét karcolgatják. A lényegről, az egészségügyi rendszer igazi bajairól nem nagyon beszélünk, így aztán megoldást sem remélhetünk – olvasható a magyarnarancs.hu oldalán Kincses Gyula írása.

De a patkány más. A patkány nemcsak szenzáció, nemcsak kórtünet, de veszélyes „vektor-állat", fertőzések közvetítője, aminek végképp nincs helye egészségügyi intézményben. Ettől még persze bárhol felbukkanhat, de a válasz erre nem egy sértett közlemény, hanem alapos és általános (nem csak az adott kórházat érintő) rágcsálóirtás, közegészségügyi ellenőrzések, intézkedések sora, beleértve az esetleg szükséges műszaki átalakításokat is.

A valós kérdés a patkányügyben az, hogy hogy lehet ezt tűrni, megszokni, hogyan lehet ezzel nap nap után együtt élni. A válasz egyszerű: fásultsággal, kiégéssel, hitehagyottsággal.
Azt tudjuk, hogy az egészségügy legfontosabb szava már jó ideje a hiány. A múlt század végén vált általánossá a pénzhiány, majd századunk első évtizedeiben ezt már megelőzte az orvos- és nővérhiány. Most már a harmadik, legfontosabb hiánnyal nézünk szembe: a jövőkép, a bizalom, a perspektíva, a megbecsültség hiányával. Ezért csúszik szét a rendszer, ezért egyre fásultabb és személytelenebb az ellátás.

És persze ez a fontosabb oka az elvándorlásnak, mert nem (csak) a magasabb fizetésért mennek, hanem a szakmaiságra építő rendezett viszonyok, az átlátható előmenetel miatt is. Az itthon maradottak egyre reménytelenebbek, nem látnak kiutat, és azt, hogy egyáltalán merre van az előre. Az egészségügy dolgozói egyáltalán nem tudják, hogy hányat kell még aludni addig, amíg a szakma visszakapja külső megbecsültségét és belső rendjét. Ma mindkettő hiányzik, még ígéret szintjén sem létezik. Totális a jövőkép-nélküliség, napról napra megy a harc a túlélésért, és csak az egyéni kis alkuk megkötése segít ebben.

A szétcsúszás tényleg teljes körű. Mindenki a saját túléléséért, és/vagy kiharcolt privilégiumának őrzéséért küzd. Ez így ugyan nem jó, de ne nyúljanak hozzá, mert csak rosszabb lesz.

A teljes írás a Magyar Narancs online oldalán olvasható.