A pszichiáter szerint állóháborút folytatunk a pánik ellen

„Sokan évtizedeken át fenntartják az ördögi kört, amely megkeseríti az életüket” – mondja a nyakló nélküli gyógyszerezés túlhatalmát bíráló, nemzetközi szinten is jegyzett magyar pszichiáter, Birkás-Kováts Dezső, aki a Mandinernek adott nagyinterjúban különleges, gyakorlati tapasztalatairól, eseteinek tanulságairól éppúgy beszélt, mint arról, hogy miként vehetjük fel a harcot félelmeinkkel szemben, és mitől indul meg a lélek gyógyulása. Névai Gábor interjúja.

Mitől jött ennyire „divatba” a pánikbetegség témája mostanában?

Nem divatnak nevezném, inkább csak ma többen mernek beszélnek róla, mint azelőtt, ugyanis az emberek egyre kevésbé érzik szégyennek azt, hogy a legváratlanabb helyzetekben rosszul lehetnek, szoronghatnak vagy félhetnek.

Nem nagyon híve a gyógyszeres terápiáknak. Miért nem?

Esete válogatja. Vallom, hogy ameddig csak lehet, nem szabad gyógyszerelni, és mindenkinek abban kell segíteni, hogy orvosi segítséggel felfedezhesse magában a belső orvosát. Aki kizárólag a gyógyszerben hisz, önmaga tehetetlenségét éli meg. Ha úgy írnak fel egy gyógyszert egy pánikbetegnek, hogy azt az élete végéig szednie kell, akkor egy olyan kényszerpályára állítják, ami tehetetlenségbe taszítja. Pedig nem szükségszerű dermedt félelemben élni. A gyógyszeres terápiákat meg kellene fosztani a képzelt hatalmuktól, tehát csak indokolt esetekben kellene azokat használni. A szenvedést és a fájdalmat azonban mindig csökkenteni kell, egy erősen szorongó embernek szüksége van szorongásoldó gyógyszerre. Olykor csak a szenvedés gyógyszeres csökkentése után képes valaki megélni önmaga ráhatását a gyógyulásra.

Abból, amit bő húsz éve látott és amit most figyelhet meg saját rendelésein, lehet-e következtetést leszűrni a pszichiátriai tünetek jellegének változásaira itthon?

Az emberek sokkal nyíltabban beszélnek a bajaikról fórumokon, barátok előtt, de továbbra is félnek pszichiáterhez fordulni, mert tartanak attól, hogy személytelen lesz a találkozás és nem figyelnek rájuk. A szakmának már régen ki kellett volna dolgoznia egy erőforrásközpontú protokollt a hiányosságokra összpontosító diagnosztikai eljárások helyett.

Mi jellemző az idősebbekre, és mi a fiatalabbakra?

Az idősebbek kevesebbet beszélnek pánikról, többet a depresszióról, míg a fiatalok és a középkorúak körében a szorongás és a pánik gyakoribb. Persze ez az amygdala öregedésével is összefügg, az idősödéssel párhuzamosan a pánikreakció mértéke is csökken.

Vannak-e bizonyos nemzetekre erősebben jellemző tünetek?

Inkább univerzális jelenségek, tünetegyüttesek vannak, amit másképp neveznek mindenhol a világban. A „mi” agórafóbiánknak ugyanúgy megvan a neve az eszkimóknál is, úgy mondják, hogy kajak-angst. Nem az autóban jön elő, hanem fókavadászat közben, a kajakban.

A pánikroham Délkelet-Ázsiában is ismert koro néven, ahol a férfiak attól félnek, hogy a férfiasságuk hirtelen visszahúzódik és átdöfi őket – ez hasonlít arra, amikor mi azt mondjuk, hogy valakinek zabszem van a fenekében. Nálunk a pánikrohamot inkább szívvel kapcsolatos tünetek, légzési nehézség, valamint a szédüléssel és a valóság idegenszerűvé válásával kapcsolatos kontrollvesztés formájában élik meg.

Régen a magyar pszichiátria a világ élvonalában volt. Ma milyen a helyzet?

Az ellátórendszerünk irgalmatlanul leterhelt és a pszichiátria az egyik legnagyobb hiányszakma. A gyógyító találkozásokhoz szükséges idő hiányzik, ami létfontosságú lenne.  Továbbiak a teljes cikkben