A szabad akarat kamu

...

Létezik-e szabad akarat? - az egész kérdéskör nagyjából két évtizede izgatja a tudósokat a filozófusoktól a neurológusokig – mi most maradjunk az utóbbiaknál. Ők szolgáltak eddig ugyanis kézzel fogható konkrétumokkal, amelyek szerint a helyzet nem túl biztató - olvasható az nlcafe.hu-n.

Húsz éve jelent meg egy provokatív, de tudományos igényű értekezés két pszichológus, Dan Wegner és Thalia Wheatley tollából arról, hogy amit döntésnek gondolunk és hívunk, az csupán összefüggések utólagos megtalálása és megalkotása a tudatunkban. Magát a gondolatot, a döntés magját, amely bizonyos tettekre sarkall, öntudatlanul hozzuk meg és hajtjuk végre, elménk pedig gondoskodik róla, hogy megteremtse köré az elfogadható sztorit. Az agyunk tehát átver, hogy elviselhető legyen a káosz. Szabad akarat eszerint nincs.

A felvetést azóta rengeteg vizsgálat igyekezett igazolni (vagy éppen cáfolni). Tényleg lazán képesek vagyunk – utólag magunkat is meggyőzve – kozmetikázni saját emlékeinket szándékainkról és választásainkról, csak hogy biztosnak érezzük: azt választottuk, amit választani akartunk? A szabad akarat tehát tényleg csak egy hazug mítosz, valójában ösztönlények vagyunk, csak megtanultunk szépen felöltözni hozzá? Bármennyire is viccesen hangzik ez 2018-ban, a tudománynak nincs konkrét megfejtése erre. Azaz fogalmunk sincs, hogy akkor a meghozott döntéseink valóban a mieink-e, vagy ki vagyunk-e szolgáltatva a saját tudattalanunknak.

Az eddigi eredmények azonban arra utalnak, hogy valóban nem létezik tudatos döntés. Adam Bear és Paul Bloom pszichológusok pár éve vállalható – nem éppen kellemes, de a fentiekhez képest még mindig megnyugtató – kompromisszummal igyekeznek feloldani a dilemmát. Elméletük szerint tudatos döntést tényleg csak akkor hozunk, amikor már látjuk a cselekedetünk következményeit – felvettük a ruhát, leemeltük a polcról a müzlit, válaszoltunk a főnökünk levelére –, ám ez ettől még mégiscsak a mi döntésünk, amelyet tudattalanul, de mégsem alaptalanul hoztunk meg, és amelynek igazolása nem jelent különösebb gondot az elménk számára. Egy kicsit olyan ez, mint amikor az idegrendszerünk megjósol és készpénznek tekint bizonyos várható (apró és nagyon közeli) eseményeket akkor is, ha azok még meg sem történtek. Neurológiai vizsgálatok kimutatták, hogy ha egy képernyőn követhető sebességgel és irányba mozog egy pont, amelyet követünk a szemünkkel, idegrendszerünk „előreszalad”, azaz oda lövi be a pont helyzetét, ahova az még meg sem érkezett. Ugyanígy: ha valaki elkezdi lentről felfelé végigsimítani a karunkat, az érintést feljebb érezzük, mint ahol az illető keze éppen tart.

Idegrendszerünk mintha egy kicsit mindig a jövőben járna, mintha igyekezne megjósolni, mi történik majd, csak hogy felkészítsen minket. Valószínűleg azért, mert az inger eljutása és értelmezése időbe telik, gyorsabban reagálunk tehát, ha „érezzük a jövőt”, ami pedig nem jön rosszul a túlélés szempontjából. Annyira határozott ez az öntudatlan „jóslás”, hogy az elménk képes akkor is sikeresnek ítélni, ha nem az történik, amire számított. A kutatók önként jelentkezőket ültettek egy monitor elé, amelyen felvillant öt fehér kör egyszerre, véletlenszerű helyeken; az volt a feladat, hogy villámgyorsan válasszanak ki egyet, lehetőleg azt, amelyik bármikor vörösre válthat. Nem kellett rámutatniuk, elég volt fejben választaniuk, majd őszintén (nem volt okuk hazudni) elmondani, eltalálták-e.

A résztvevők természetesen nem tudhatták, melyik kör vált majd vörösre, azt sem, hogy mikor (a kutatók sem, ez ugyanis teljesen véletlenszerű volt), statisztikailag tehát 20 százalékos sikerességi ráta volt a logikus. Ehhez képest az alanyok saját bevallásuk alapján egyharmad arányban találták el, melyik kör váltott vörösre; senki sem füllentett, mindenki meg volt győződve róla, hogy minden harmadik alkalommal jól választott. Ez persze valószínűtlenül jó arány, a kutatók ezért arra jutottak, hogy a tudatunk tényleg képes átírni a múltat (vagyis a minket ért ingereket és az arra adott öntudatlan válaszainkat), hogy logikus és józan döntésként értelmezze választásainkat. Ezt igazolta az is, hogy amikor átállították a program sebességét, és a körök lassan váltottak vörösre, a találati arány leesett a „megfelelő” 20 százalékra. Ekkor ugyanis a tudattalan már képtelen volt eljátszani a trükköt.

Ennél is súlyosabb eredménnyel zárult az a 2007-es kísérlet, amelyet John-Dylan Haynes neurológus végzett el 2007-ben Berlinben. A jelentkezőket szintén egy monitor elé ültette, azon véletlenszerű betűk tűntek fel. Arra kérte őket, nyomjanak meg egy gombot bal vagy jobb kezükkel, amikor úgy érzik, itt az ideje (hogy mikor, azt teljesen rájuk bízta), és jegyezzék meg az éppen akkor felvillanó betűt. Közben MRI-vel figyelték az agyi aktivitásukat. „Döbbenetes volt, ellenőriznünk kellett, valódi-e, amit láttunk” – mesélte a kutató. „Ennyiszer még sosem teszteltük egyetlen kutatás során sem, hogy az alanyok beszámíthatók-e.” A műszer szerint a tudatos döntés egy másodperccel a gomb megnyomása előtt született meg, ám a döntéshozatalt érintő agyi aktivitás már hét másodperccel azelőtt mérhető volt. Azaz a résztvevők hat másodperccel azelőtt meghozták a döntést, hogy arról tudtak volna.

A konklúzió lehangoló: döntéseinket a tudattalanunk hozza meg, a tudatos énünk pedig ezek után úgy rendezi át logikai láncba, és ha kell, kozmetikázza a választásainkat és azt, ahogy megéljük azok következményeit, hogy igazi, tisztességes, felnőtt ügyintézésnek tűnjön.

További részletek a cikkben.